Ugrás a tartalomra

Boldog Salkaházi Sára vértanú szociális testvér

2021. augusztus 27., péntek - 10:00

A Bokréta utca vértanúja
Boldog Salkaházi Sára vértanú szociális testvér

(Kassa, 1899. május 11. – Budapest, 1944. december 27.)


„Életünk tele van zajjal, lármával, kapkodással, sietéssel, loholással, idegességgel, gonddal, bánattal. Rohanunk és kifáradunk. Kifáradunk és nem tudunk pihenni. Evezz a mélyre! Menj a templomba a tabernákulum elé, ott Krisztus vár. Előtte nem kell sírnod, könnyek nélkül is megvigasztal, nem kell erőért könyörögnöd, kérés nélkül is meghallgat, csupán csak meg kell jelenned Előtte, térdre kell omlanod s bele kell felejtkezni egy kicsit a csendbe, hogy Ő megszólaljon.”

Sára testvért naplója és a visszaemlékezések alapján szenvedélyes, vidám, két lábbal a földön járó, hihetetlen munkabírású embernek ismerjük. Saját bevallása szerint semmi miszticizmus nem volt benne, sőt ahogy fogalmaz, imádkozni is alig tudott. Életét azonban az Eucharisztia vonzáskörében élte le. 

Reggelenként elsőként ment a kápolnába, este utolsóként jött ki onnét, és napközben is gyakran belépett egy-egy pillanatra, hogy térdet hajtson az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus előtt. Fontos volt számára, hogy ilyenkor kimondjon legalább egy szót, amelyben szeretet és odaadás van. Nem zavarta, ha a szentségimádás nem folyamatos elmélkedéssel telt. Számára az volt a fontos, hogy beszélgessen Istennel. A kötelezően előírt és önként vállalt szentségimádási alkalmak segítették nemcsak az önátadásban, a jegyesi szeretetkapcsolat mélyülésében, az eggyé válásban Isten akaratával, de abban is, hogy munkáját valóban Isten dicsőségére és az emberek javára végezze. Szentségimádásait gyakran felajánlotta különböző szándékokra. Az Oltáriszentség előtt térdelve, „Jézus eucharisztikus Szívében” távol lévő szeretteivel is találkozhatott, hiszen összekötötte velük a szeretet köteléke.

Noha időnként kihívást jelentett számára, hogy az Úr Jézussal mindig együtt legyen, és olykor nem volt könnyű pontosan betartani a szentségimádási időt sem, mindig igyekezett tudatosítani magában, hogy a szentségi Jézus közvetlen közelében lakik. Egész napos rohanásából az Oltáriszentség elé ment megpihenni, békét és erőt meríteni a további fáradalmakhoz. Naplójából tudjuk, hogy a szeretet és hála, a dicsőíteni akarás és a kötelesség egyaránt Jézushoz vitte őt, csakúgy, mint a bűnbánat, a kísértés vagy a nyugtalanság. Hozzá ment panaszkodni, ha kisebb-nagyobb sérelmek érték és Tőle várta a vigasztalást is. 

Sára fogadalmas életének indulása és befejezése is egészen konkrétan az Eucharisztiához kötődik. Naplójából tudjuk, hogy első fogadalmának letételekor mélyen megrendülve, a Krisztus-jegyesség jelentését ésszel fel sem érve, ugyanakkor menyegzős boldogságban térdelt az oltár elé. Életének felajánlását is az Oltáriszentség előtt tette meg, és a tabernákulum elől indult utolsó útjára is, kiszakítva magát nyilas gyilkosai közül. Az utolsó szemtanú így vall erről: „előre jött a tabernákulumig. Két nyilas utána… az örökmécs az arcába ragyogott.”

Németh Emma SSS