3. Egy különleges pápai szolgálat gyümölcsei

2017.09.18 09:44

Gondolatok a szentté avatás újonnan bevezetett típusáról

 

A szenttéavatási eljárásokban mártírok esetében a vértanúság, hitvallók esetében a hősies erénygyakorlás bizonyítása a cél. A virtus, az erény fogalma ókori eredetű. A görög-római kultúra az emberségünket megalapozó sarkalatos erényekről beszélt: az igazságosságról, a bölcsességről, a mértékletességről és az erősségről. A kereszténység a három fő erény – a hit, remény, szeretet – közül a „soha el nem múló” szeretetről tesz tanúságot (vö. 1Kor 13,13), amit az erények királynőjének nevez, és szakrális művészetében egy gyönyörű, megkoronázott nőalakként ábrázol, aki az Egyház megszemélyesítője is.

A szeretet azonban nem egy tulajdonság, nem is csak egy érzelem, hanem inkább egy irányultság, egy hozzáállás, egy képesség, mely a tevékeny szeretetgyakorlásban ölt testet és válik éltető valósággá. Ha jól megfigyeljük, akkor Ferenc pápa legfőbb pásztori szolgálata a szeretetnek ezt az alaptermészetét állítja elénk nap mint nap. Mindszenty bíboros ugyanezt nagyon tömören fogalmazta meg: „Annyit ér a vallásosságunk, amennyi szeretet és jóság van benne.” Az Úr Jézust az evangéliumi gazdag ifjú Jó Mesternek hívta (Mk 10,17-27), mire ő megkérdezte: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” A Jóisten szentsége, jósága az Üdvözítőben öltött emberi testet és vált az Egyház állandó tapasztalatává, Isten-hitünk legbiztosabb alapjává. Isten szelíden árasztja ránk jóságát, és mivel ő nem féltékeny, örömét leli abban, ha mi – hordozva az ő istenképiségét – az ő jóságának is a megvalósítói tudunk lenni.

Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy melyik embertársunkban érezzük meg leginkább Isten közelségét, akkor ezt – a jellemek és habitusok különbözősége mellett – egyetlen tulajdonság biztosan jelzi: a jóság. A jó szív, jó szándék, jóindulat, a segítőkészség hordozza és valósítja meg leginkább az Isten és emberek iránti szeretet szívünkbe oltott képességét. Ha valakiből árad a jóság, ez ébreszti fel bennünk azt a hatást, amit a szentek esetében az életszentség hírének vagy inkább hiteles tapasztalatának nevezünk. A jóság tehát minden emberi tulajdonságunk közül a legértékesebb, mely lehetővé teszi a szeretet megvalósulását, és ez megédesíti saját magunk és környezetünk életét.

„Abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért.” (1Jn 3,16) „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13) Az életáldozatnak ez a krisztusi eszménye át meg átszövi az üdvösség történetét és hangsúlyosan jelen van a szenttéavatási eljárások aktáiban. Megvalósulását mindezidáig a vértanúságban vagy a hősies erénygyakorlásban fedeztük fel, ez a két hagyományos alaptípusa a szentté avatásoknak. Szent Maximilián Kolbe atya esetében támadt az első bizonytalanság, hogy az életáldozata egy hősies életút beteljesedése vagy a vértanúság megvalósulása volt. Végül az 1955 és 1982 között lefolytatott eljárás mindkettőt vizsgálta, és II. János Pál pápa hitvallóként avatta boldoggá és vértanúként szentté.

A XX. század új típusú tanúságtételei arra indították az Egyházat, hogy egyértelmű különbséget tegyen a vértanúság és az életáldozat között, látva a különbséget, de értékelve mindkettőben a legnagyobb szeretet megvalósulását. Az életáldozatnak nem kritériuma a hitellenes szándék, maga a keresztényüldözés sem. A mindennapi életben is elképzelhető, ha valaki Krisztus példáját követve, tiszta szeretetből, szabadon, a biztos halál lehetőségével számolva felajánlja életét embertársai megmentéséért, és ezt a Jóisten elfogadja. A XX. századi eseteken túl az egyháztörténelemből jól ismert példa erre a halálos és fertőző betegek ápolásának, vagy a keresztény foglyok kiváltásának több évszázados hagyománya.

A Szenttéavatási Kongregáció 2014-ben kezdett érdemben foglalkozni ezzel a kérdéssel, Ferenc pápa jóváhagyta és biztatást adott a téma elmélyítésére. Öt felkért tekintélyes szakember (két teológus, egy-egy biblikus, történész és egyházjogász) alapozta meg a különleges vizsgálódást, ennek anyagából ugyanolyan Positio (összegzés) készült, mint a boldoggá és szentté avatásokra jelölt személyekről. A szakanyagot újabb tíz szakember (ún. konzultor) és öt posztulátor egy különleges kongresszus keretében 2016 júniusában vizsgálta. Öt kérdésre keresték a választ: 1. az élet felajánlása és feláldozása tekinthető-e a krisztusi példa hősies megvalósításának? 2-3. ennek milyen személyes és teológiai feltételei és milyen előzményei vannak? 4. meg kell-e különböztetni ezt a jelenséget a vértanúságtól és a hősis erénygyakorlástól? 5. kanonizációs vizsgálata esetén szükség van-e csodára az ilyen jelöltek boldoggá avatásához? Végül 2016 szeptemberében a témát megvitatta a Kongregáció rendes főpapi gyűlése, és az eredményeket Ferenc pápa elé tárták.

2017 januárjában a Vatikáni Államtitkárság tájékoztatta a Kongregáció bíboros prefektusát, hogy a Szentatya jóváhagyta a szakmai előterjesztést és kérte a szöveg pápai rendelkezéssé alakítását. Ferenc pápa ezt idén nyáron, július 11-én adta ki Maiorem hac dilectionem kezdetű (motu proprio) apostoli rendelkezésként. Mostantól tehát a vértanúság és a hősies erénygyakorlás (valamint a ritkán alkalmazott különleges esetek, az ún. egyenértékű pápai kanonizáció) mellé egy negyedik típusú eljárás iktatódik, az élet felajánlásának és feláldozásának vizsgálata. Eszerint az életáldozat megvalósulásának kritériumai: 1. tudatos és önkéntes felajánlás; 2. a biztos és közeli halál mint következmény elfogadása hősies mértékű szeretetből; 3. egyértelmű összefüggés az élet felajánlása és az idejekorán bekövetkezett halál között, 4. a felajánlást és az életáldozatot megelőzően a keresztény erények legalább általános mértékű gyakorlása, 5. a jelölt életszentségének és halál utáni égi közbenjárásának a híre, és végül 6. a boldoggá és a szentté avatáshoz egy-egy csoda igazolása.

Az új típusú eljárásokban tehát vizsgálni kell: az életutat, az erénygyakorlás mértékét, az élet felajánlását és feláldozását, valamint az életszentség hírét. Nem árulok el titkot, hogy miközben informális szinten folyamatban van Ozsvári Csaba esetében a hivatalos posztulátori kérelmezés előkészítése, nagy reményekkel tölt el bennünket Ferenc pápa új rendelkezése. Hiszen Csaba – ha nem is a halál biztos tudatában és egyértelmű lehetőségével – de 2009. július 9-én a Schönstatt Szövetség hivatalos szentelési formájában felajánlotta életét Magyarország lelki megújulásáért, és ezt a felajánlását az Élet Ura közvetlenül a szentmisét követő órában elfogadta. A Schönstatt Családmozgalomban ez az életáldozat teremtette meg a hitvalló családapa és ötvösművész életszentségének mindmáig sok kegyelmet fakasztó jó hírét.

„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,25) Legyen ez számunkra biztatás és erőforrás a legnagyobb, üdvözítő szeretet, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén. Hogy felfedezhessük a magunk és közösségeink számára Ferenc pápa Szent Péter-i szolgálatának legfontosabb üzenetét, ugyanazt, amit Szent János apostol ismételgetett élete alkonyán, hogy szeressük egymást egyre jobban és mindig jobban, mert csak így szerethetjük igazán Istent és saját magunkat is; és ez az egyedüli út a földi és az örök boldogságra.