P. Bálint József: Az irgalom világrendjének teológiája

2016.05.03 14:28

Bálint József atya fél évszázadon keresztül foglalkozott az Isteni Irgalmasság eszméjével. Ebből doktorált A Rossz problémája című dolgozatával. 2000-ben, az Isteni Irgalmasság ünnepének kihirdetése és Faustina nővér szentté avatásának évében, kiküldte Hivatásunk az irgalom világrendjében című művét Szent II. János Pál pápának, aki apostoli áldását küldte a válaszlevélben.

 

 Aquinói Szent Tamás szerint a teremtés célja az isteni Jóság isteni módon való közlése. Ebben az önközlésben „gyökérszerű jelentősége van az irgalomnak. Az isteni irgalom mindent áthat és mindent túlszárnyal. Csúcspontját mégis a megtestesülés és a megváltás misztériumában éri el. Ez pedig föltételezi egy olyan üdvrend létrehozását, melyben különleges szerepe van az irgalomnak. Mindezt igazolja a Szentírás: az Újszövetségben Szent Pál az irgalom világrendjének nagy teológusa. Nála az isteni irgalom nemcsak egyike Isten tulajdonságainak, hanem a világrendnek egész üdvtörténetet alapjában és lényegében meghatározó szerkezeti eleme. A Római levélben (11,32) nemcsak a világüdvözítés motívumaként, hanem céljaként szerepel az isteni irgalom: „Isten hagyta, hogy mindnyájan hitetlenségbe merüljenek, hogy mindenkin könyörüljön.” Mindebből kitűnik, hogy a rossz („engedetlenség”, „bűn”), belső összefüggésben van az irgalom világrendjével. A rossz nem véletlenül, hanem Isten szándékából (megengedéséből) került bele ebbe a világrendbe, mert az isteni irgalom kiáradása föltételezi a „teremtményi nyomort”. Biztosítva van tehát Isten abszolút domíniuma a rossz fölött, mert a rossz hatalma csak addig terjedhet, ameddig Isten engedi. Ezt a gondolatot külön hangsúlyozza a Rómaiaknak írt levél: „amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20).

Miért engedi meg Isten a rosszat? Azért, hogy a rossz megengedésén keresztül föltáruljon egy olyan világrend, amely az irgalom révén a legmélyebben tárja föl előttünk az isteni jóság titkait. Az előbbiek nyomán érthetővé válik Szent Ágoston nagy gondolata: „A mindenható Isten semmiféleképpen nem engedné meg a rosszat a műveiben, ha nem volna oly hatalmas és jó, hogy még a rosszból is tud jót kihozni.” Isten jót hozott ki a teremtmény bukásából, sőt a lehető legjobbat: a második Isteni Személy megtestesülését és a világ megváltását. Minden formaváltás kísérőjelensége a harc, a szenvedés, a halál (amit mi rossznak hívunk). Ámde mindez az új formáért, annak születéséért, növekedéséért van, így az irgalom világrendje esetében is. Az irgalom formájának születése az incarnatio, a megtestesülés, mely a keresztfán teljesedik be. A formaváltás kísérőjelenségei (harc, szenvedés, halál) itt érik el csúcspontjukat, de itt kapják meg legmélyebb értelmüket is.

A lelki gyötrelmek éjszakája után következik a fizikai szenvedés és a halál. A világtörténelem legcsodálatosabb szenvedése és halála, mert Őbenne, mint az emberiség Fejében, összpontosul a világtörténelem és az egész emberiség minden szenvedése, minden, amit ezen a gyűjtőnéven emlegetünk: a rossz, még a bűnt sem kivéve, mert Ő a szenvedő alanya a világtörténelem legnagyobb gaztettének, az istengyilkosságnak. De íme, a rossz itt kapja meg az irgalom világrendjében neki szánt legmélyebb értelmét: Isten a legnagyobb rosszból, az istengyilkosságból hozza ki az emberiség legnagyobb javát, a megváltást, az isteni irgalomnak legfényesebben tündöklő misztériumát. Mert az Isten Fiának kellett magára vennie minden rosszat, hogy attól megszabadítsa a világot. Így vált a rossz Isten irgalmának „alkímiájában” a megváltás eszközévé: annak eszközévé, hogy az Isten megmutassa irgalmát a világnak. Krisztus halála volt az a nagy fordulópont, amelyből kiindulva a halál az életnek, a szenvedés a boldogságnak, a rossz a jónak vált forrásává. Azért az Egyház méltán énekel passio gloriosá-ról és felix culpá-ról, „dicsőséges szenvedésről” és „szerencsés vétekről”.

Összeállította Hermann Andrea, hittanár

 

Teljes tartalom megtekintése