A híres nagy szónok állt előttünk…

„A hófehér alba és a római stílusú miseruha már eltakarta rajtunk a hétköznapok szürkeségét, s lényünket az egyház kétezer éves liturgiájába emelte, s akkor belépett közénk a magyar egyház feje, a bíborosi testület minden bizonnyal legtöbbet szenvedett s érdemekben leggazdagabb tagja, egyszerűen és szinte észrevétlenül, patriarchális közvetlenséggel, mint az atya fiai közé.
A bíbor talár rávetetette sápadt arcára a vértanúság glóriáját, s a pillanat ezredrésze alatt hasító villámfény gyanánt derítette föl agyamban az évtizedek óta magamban hordozott rejtélyt: miért tekint erre a törékeny testű aggastyánra az egész keresztény világ, mint az igazság és a szabadság rettenthetetlen harcosára.
Tekintetem a bíboros arcára szegeződött. Ez az arc, miközben a prímás ott ült a bársonyszéken, szemben háromezer magyarjával, hallgatva az éneket, a szentlecke és az evangélium felolvasását, mintha csak a korai keresztény mozaikokról derengett volna elő. Áhítatos mozdulatlanságban, a szemek drágakőragyogásával, alig árulva el, milyen gondolatok és szenvedélyek kavarognak mögöttük…
S egyszerre csak a kezek megelevenedtek, mint Ádám keze a Sixtina freskóján a Teremtés pillanatában. Baljával megragadta az aranyos pásztorbotot, jobbja magasba lendült. Mutatóujja sötétséget oszlatott el, világosságot gyújtott, irányt mutatott. Mozaiknyugalmú szeme föl-fölvillámlott, hol a szent haragtól, hol a szeretettől, mint a próféták és a szibillák szeme a michelangelói látomásban.
S ekkor olyasvalaminek lehettünk tanúi, amit el nem felejthetünk, amíg élünk. A nyolcvanéves főpásztor hangja úgy szárnyalt a hatalmas templomban, ezrek feje fölött, olyan fiatalosan és ércesen, olyan tisztán és dallamosan, a magyar nyelv minden szépségét megragyogtatóan, mint valaha régen a zalaegerszegi plébániatemplomban, a veszprémi székesegyházban, az esztergomi bazilikában, mint országjárása idején a magyar szent helyeken.
A híres nagy szónok állt előttünk, a Pázmányok, Prohászkák egyenes utóda. S ha már a néma bíboros is lenyűgözött bennünket ellenállhatatlan, szuggesztív hatalmával, ez a »beszédes arkangyal« mindannyiunkat magával ragadott a magasba…
Amikor valóban »ezrek ajkán« fölzúgott az ének: »Isten, hazánkért térdelünk elődbe…«, torkomat fojtogatta a megrendülés. Ilyet nemcsak a vén falak, de magam sem hallottam életemben. Ez valóban a »magyarok szimfóniája volt«.”

Tűz Tamás: Csoda a székesegyházban (1972. szeptember 22., Toronto, érseki székesegyház), a papköltő élménybeszámolójának két részletét közli Mészáros István: Egy „kultusz” a XXI. században, 442. old. valamint ugyanő: Ki volt Mindszenty?, 111-113. old.