A hősi halottakról

Szentbeszéd az 1956-ban meghalt hősök emlékére az ausztráliai Perth-ben
a magyar nővérek kertjében a jelképes sír felett. 
1974. október 23.

Kedves Magyarjaim!

Amerre magyarokat keresve járok a világban, nemcsak az élőket keresem, de keresem az elhunytakat is. Így volt ez Dél-Afrikában, így volt ez Kanadában, így volt az Egyesült Államokban és örülök annak, hogy itt látom a legteljesebb, a legmélyebb holtak iránt való tiszteletet és megemlékezést.

A magyar történelemnek a szelleme jelentkezik itt. Hogy itt miért mélyebb a holtak emlékének a tiszteletben tartása, két okot találok. Az első gondolat az, hogy van nektek – Istennek hála – lelkipásztorotok, aki a hitből él és így megtalálta a halottak emlékének az ápolását is. A második okot pedig abban találom, hogy nem kevesen vannak itt az ötvenhatos magyar szabadságharcról tudók, megélők személyében.

Az ötvenhatos szabadságharc hirtelen pattant ki. Dicsőséges eredményt ért el kezdetben. De amikor a világ hatalmai nem tudták megérteni azt, hogy egy kis nép a szabadságért mire képes, és amikor szinte a szóözönnel és a hiábavaló locsogással inkább a másik oldalon segítettek, hát akkor fordult nehézre a mi szabadságharcunk sorsa.

Először győztek az iskolások. Az iskolásokat tanította az új rendszer, amely 45-ben betelepedett Magyarországra, hogy amikor majd az ellenség jön a földre, hogyan kell majd az ellenség ellen védekezni. És a mi iskolásaink, a kicsi gyermekek, hat évtől tizennégy évig, fiúk és lányok egyaránt tanulták. Igaz, hogy nem azért mondták nekik az iskolában, hogy az imperialisták jöttek, hogy egy még nagyobb imperialista jön majd. Akkor ezek azt, amit tanultak, alkalmazták a betörő orosz seregekkel szemben. Dicsőséges volt az a hét. Gyerekek verték meg az orosz hadsereget a Molotov-koktéllal. És az orosz nem mert mozdulni. Látta a tökéletes vereséget itt és szégyenbe borult az arca, hogy iskolás gyerekek intézték el a páncélosaikat. De aztán mikor kapott egy biztatást, hogy bizonyos nagyhatalmak nem szeretik, hogy akad egy nép, amely nincs barátságban a Szovjettel – nem az orosz néppel –, akkor hozta a központi bizottság Moszkvában a határozatot, amit addig nem mert meghozni. Most a biztatásra meghozták, és mint ahogy 1848–49-ben a cár küldötte a 200.000 kozákot a harcban elfáradt magyarsággal szemben, amelyik legyőzte az osztrák birodalmi hadsereget és legyőzte az általa felbujtott három nemzetiséget – a többi jól viselte magát –, éppen úgy most így küldte a magyar erőt messze felülmúló erőt. De az a kicsi magyar haderő, az egyetemi hallgatók és a munkások, folytatták hónapokon keresztül a küzdelmet, míg végre le tudták verni az utolsó kis csapatot is. Utána a politikai rendőrség hamar felszervezkedett. A harmadik napon már állott – november 4-e után. Mert már akkor fogták le az első magyar rabokat és aztán szedték össze a szabadságharcosokat, akik el nem menekültek és azután kezdték erősen keresni a fiatalságot, szedték össze a Molotov-koktélos elemistákat, fiúkat, lányokat. A derék magyar vasutasok egész vonatrakományt vittek ki nyugat felé, kelet helyett; ahogy rendelve volt. Ekkor történt egy nagy botránkozás Nyugaton. Tudniillik olyan rendelkezés volt a magyar alkotmányban, hogy 16 év alattiakat kivégezni nem szabad. Csak amikor elérik a 16-ik életévüket, csak akkor. Ezt a saját törvényüket, mint egyéb sok más törvényt, nem tartották tiszteletben és 16 éven aluliakat is kivégeztek. Nyugaton nagy felcsattanás volt erre a sajtóban és akkor elrendelték, hogy a lefogott 16 éven aluliakat vissza kell küldeni a családba. De amikor elérik a 16-ik évet, akkor majd megint lefogják és kivégzik őket. A kivégzések történtek a Gyűjtőfogház melletti temetőben. Régi tisztes temető ez és oda vitték a kivégzetteket.

Nálam járt akkor Olaszországnak a követe feleségével együtt az amerikai követségen. Elmondtam, hogy mi folyik itt. Arra kértem, két fiatal diplomatáját küldje ki oda az éjszaka és nappal is a temetőbe. Meg is történt. Utána jött a követ és a két diplomata és jelentették, mi a tapasztalatuk. A nappal a rendszeré, akkor végzik a kivégzéseket, és éjszaka, már eltemetik őket ott a keresztúri temetőben. A sírokat hengerekkel simára teszik, hogy a síroknak nyoma se maradjon. Éjszaka jöttek az édesanyák. Látták, hogy még csak sírhalmuk sincs gyermekeiknek. Az édesanyák körmükkel, kezükkel csináltak sírhalmokat fiaiknak. Azon az éjszakán, mikor az olaszok ott voltak, nyolc sírhalom keletkezett az édesanyák kezei által fiaik fölött. Ez így ment hosszú ideig és azután próbálták kifelé enyhíteni a dolgot, de ez folytatódott. Egyre kevesebb édesanya tudott éjszaka megjelenni, annyira vigyáztak mindenre, ami ott történt. A szabadságharc így elveszett.

De sok vesztett ügy volt a világtörténelemben eddig. Nem mindig a vesztett ügyek értéktelenek. Sokszor ahhoz, hogy milyen szándékkal történik valami, sokkal inkább sikernek tekinthető a vesztett ügy, mint a rossz szándékkal végzett – mondjuk – semleges ügy. Vigyázzunk erre, mert a történelemnek ez a tanúsága, tanítása. A vesztett ügy is, ha a lelkiismeret tiszta és nyugodt, több erkölcsi előnyére van a nemzetnek és a nép sokaságának, mint a legnagyobb siker, amit a gonoszság sugallt és hozott létre.

Most olvassuk a Szentírásban a Makkabeusok könyvét. Abban ott van, hogy mikor a pogányok rátelepültek Jeruzsálemre és az ószövetség népére, és Isten akarata ellen való bűnökre hajszolták őket, hét makkabeus fiú az édesanyjukkal került a kezükbe. És az édesanya súgta a gyermekeknek: „Istenért viseljétek el!” És egytől-egyig hősök lettek. Az utolsót, éppen ma olvastam a Breviáriumban, a hetediket akarta megtörni a zsarnok és az anyjának szólott, hogy ő szerelje le a gyereket. Azonban az anya szépen útra készítette a fiát, és amikor a hét gyermek ott feküdt holtan, akkor az anyjuk is ment a bitófa alá és elintézték őt is. Ezeknek az erkölcsi értéke több volt, mint az életben maradt zsarnokoknak az értéke.

Aztán a magyar történelemből is vehetünk példát. 1556-ban és utána 10 év múlva 66-ban Szigetvárnál folyt a küzdelem a magyar élet folytonosságáért. Zrínyi Miklós a második alkalommal nem egészen kétezredmagával védte a három-világrészes török világuralommal szemben Szigetvárát és az országnak a kapuját. Kért segítséget erre, két amarra, Nyugatról nem érkezett segítség. Amikor felrobbantották a tornyot a várban is, a huszonhetedik roham után felöltötte esküvői mentéjét, amiben menyasszonyával állt az oltár előtt, abban vonult ki és ott vagdalkoztak mindaddig, míg az ellenség kardja el nem érte őket. 1664-ben a dédunokája, gróf Zrínyi Miklós, a költő és államférfi, majd hadvezér írta meg a „Szigeti veszedelmet”, már ugyanis Szigetvárét, és abban azt írja: „Ez volt a magyar nemzetnek az engesztelése a megbántott Istennel szemben, hogy az én ősöm a maga életét adta oda az Istennek a megengeszteléséért.” És ami történeti igazság, a harcnak a végét nem érte meg II. Szolimán, a mi legnagyobb ellenségünk. Közben meghalt és a dédunoka azt mondja most, ez a haláleset annyira Isten ujja, mint ahogyan a nagy kán akkor halt meg – odahaza a mongol világban –, amikor itt voltak az ő tatárjai és mivel a tatár vezérek ambicionálták a nagy kán méltóságát, egy és egynegyed év múlva itt hagyták Magyarországot, pedig örökbirtokosnak jöttek ide. Ez a jelentősége a hősies áldozatnak. Az soha sincs hiába, mert egy nemzet ezer éven keresztül nevelődött ezeken a példákon. Mi legyünk büszkék a mi hőseinkre, és ők megérdemlik azt a kegyeletet és megemlékezést, amit tettünk ebben a temetőben.

Kérlek benneteket, álljatok lelkipásztoraitok mellett és álljatok hűen hitetek mellett és az ezeréves magyar történelemnek a szelleme mellett. Ebben lesz lelki nyugalmatok és ebben lesz lelki üdvösségtek. Ámen.

 

(Mindszenty József: Hirdettem az Igét, 282-285. old.)