Vállalta annak minden keresztjét a vértanúság lelkületével

„Szent Pál apostol vigasztaló szavait hallottuk az örök életről: »Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít bennünket Jézus Krisztus, a mi Urunk által.«
Ezek a szavak nemcsak a földi elmúlás utáni örök életről szólnak. A földi élet megpróbáltatásai, szenvedései értelmet nyernek Jézus Krisztusban az örök élet számára. Az igazi hívő ezzel a reménységgel fogadja a földi élet megpróbáltatásait, szenvedéseit, sőt a halált is. Különösen, ha mindezt hitéért, hivatásáért kell vállalnia. Biztos abban, hogy Isten győzelemre segíti Jézus Krisztus, a mi Urunk által.
A mai napon különös tartalmat nyer a szentírási tanítás, amikor Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek hamvai visszatérnek székvárosába és végakaratának megfelelően az érsekek sírboltjában nyeri el végső nyugvóhelyét.
Isten hosszú földi élettel ajándékozta meg. Egész életét az Evangélium hirdetésére, Isten országának építésére szentelte. Becsületes helytállással teljesítette papi és főpapi hivatását, a nehéz időkben pedig vállalta annak minden keresztjét a vértanúság lelkületével.
Sok értékes vonást lehet kiemelni megboldogult bíborosunk életéből, de főpapi lelkületének, lelkipásztori törekvéseinek a középpontjában az imádság és az engesztelés szelleme állt. Ezt szolgálta a Boldogasszony Éve, ezért fáradozott annyi más alkalommal.
A Gondviselés úgy akarta, hogy főpapi munkáját a magyar Sion ormán csak három évig végezhesse. Utána következett a szenvedések, a mély engesztelés ideje a börtönben, a némaságban, a számkivetettségben. Emlékirata tanúskodik, hogy sorsát előre látva, már eleve felajánlotta minden rá váró szenvedését a magyar egyházért és a magyar népért. Felajánlását hűségesen teljesítette. Azt a feladatot, amelyet Szent Margit ünnepén meghirdetett, teljes önátadással teljesítette. A Gondviselés csodás útját látjuk életében, amely a fegyház szenvedő magányában formálta belső lelki világát hasonlóvá az értünk szenvedő Krisztushoz. A számkivetés első körlevelében, 1971 adventjében ezt írta: »Az Isten gondolatai szerint viselt megpróbáltatás a hívő ember testében egészíti ki azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ő teste, az egyház javára (Kol 1,24). Szenvedésből született megváltásunk, és hisszük, hogy a Krisztussal vállalt áldozatok még földi viszonylatban sem hiábavalók.«
Ilyen szellemben írhatta Emlékiratában a fegyház szenvedő magányáról: »Sokat adott nekem a börtön.« A Gondviselés akaratából magára vállalta a szenvedéseket, és Szent Margithoz hasonlóan lett vezeklése, engesztelése, életáldozata a természetfeletti segítség biztosítója a hazáért.
Életében mindig vágyódott arra, hogy újra találkozhassék híveivel. A forradalom idején börtönéből való kiszabadulására emlékezve írta: »A fogoly Szent Pál is a reményt hangoztatja: Remélem, hogy imádságtokra Isten visszaajándékoz nektek. Megmaradok számotokra, előhaladástokra, hitbeli örömötökre.« (Fil 1,25)
Ez a kívánsága és reménye a forradalom idején csak rövid időre teljesedhetett. Véglegesen csak most, halála után tizenhat évvel történhet meg. Tisztelettel, hálával fogadjuk a nagy magyar mártír főpapot. Amikor meghalt, csak csendes imádságban búcsúzhattunk tőle. Személyének tiszteletét és megbecsülését nyíltan csak a külföldön élő magyarok tudták ébren tartani. Közben felnőtt egy nemzedék, amelyik semmit vagy csak téves ideológiai kiértékeléssel hallott róla. Tisztelete és emléke mégis megmaradt közöttünk. Mariazelli sírját mind többen keresték fel hazánkból, a tisztelet kifejezése mellett kérve égi közbenjárását.
Amikor most koporsója Esztergomba megérkezett, kötelességünk köszönetünket kifejezni a mariazelli kegyhelynek és a templom elöljárójának, hogy őrizték a boldog emlékű bíboros emlékét, otthont adtak a Mindszenty Múzeumnak és szellemi hagyatékának, segítették azok feldolgozását. Mariazell mindig közel állt a magyarokhoz. Ez a nemes gesztus még közelebb hozta hozzánk a kegyhelyet.
Köszönettel tartozunk a külföldön élő magyar testvéreinknek is, akik a mártír főpap emlékét őrizték, személyéből erőt merítettek, és ezzel segítették, hogy lelki öröksége elevenen fennmaradjon. Amikor most a szétválasztó szellemi és fizikai határok leomlottak, a körükben megőrzött emlékezés hazai talajban is gyökeret ver. Esztergomi sírja legyen a világon szétszóródott magyarság lelki találkozóhelye, azoknak a vallási és nemzeti értékeknek az őrzője, amelyekért annyit fáradozott egész életében.
Amit a külső körülmények miatt halálakor nyilvánosan nem tehettünk meg, azt most ünnepélyesen megteszi az esztergomi főegyházmegye, sőt az egész ország. Imádságos lélekkel fogadjuk a nagy magyar főpapot, aki miénk volt egész életében: akkor is, amikor határozott bátorsággal küzdött az elnyomás ellen; akkor is, amikor híveitől elszakítva, szenvedéseivel imádkozott értünk, és akinek égi közbenjárását kérjük egyházunk és hazánk megújulásáért. A miénk tanításával és életpéldájával, amely útmutató a jelen nemzedék számára is.
Végső nyugvóhelyére tér meg most az esztergomi bazilika érseki sírboltjában. Sírját vegye körül minél több imádkozó és engesztelő lélek! Forrásozzék sírjától minél mélyebb keresztény élet! A sírtábláján látható címerében Szent Margit alakja a tőle sürgetett imádságra és engesztelésre emlékeztet. Jelmondata pedig legyen számunkra is mindig figyelmeztetés: keresztény életünkkel és áldozatainkkal azért fáradozzunk, hogy a mai nemzedékünkben is valóság legyen Pannonia Sacra, Szent Magyarország.”

Paskai László köszöntő beszéde az esztergomi Prímási Bazilikában felállított ravatalnál 1991. május 3-án in Mészáros István: Egy „kultusz” a XXI. században, 121-123. old.