Budapesten, a belvárosi és tabáni templom kilencszáz éves jubileumán

1948. augusztus 15.

Tenerifa szigetén több évezredes élő fákat tartanak nyilván. Ezek évgyűrűit alig tudják már számolni; van olyan, amelynek törzsét 16 ember tudja csak átölelni. Egyiknek a magassága 186 méter, tehát felülhaladja a kölni dómot, és mégis; többet mond nekünk a csak 700 éves kölni dóm, amelyet ma szentelnek a háborús pusztulásból történt kijavítás után. A kölni dóm beleér rendeltetésével a földi életen túl az örökkévalóságba. De nekünk, magyaroknak még többet mond a főváros két legősibb, 900 éves plébániája: a Belváros és Tabán. Eleink élete, a magyar katolikus lelkiség van beleszőve mindkettőbe.

Ez a két ősintézmény elbeszél, tanít és eligazít.

Beszéltessük őket! Kérjük is őket, hogy mint az öreg szülők, idők tanúiként szóljanak a tisztelettel felnéző legkisebbekhez, a mai nemzedékhez. Hallgassuk őket vagy írjuk is, ki-ki amiért idejött. Akik csak hallgatni jöttünk, adjuk oda vállunkat az íróknak. Mint Mecénások, támogassuk az új magyar irodalmi műfajt, mert ebben is az Isten fog megdicsőülni.

A belvárosi templom veszi át a szót. A 900 év alatt sokat láttam, sokat átéltem és átéreztem. Körülöttem 27 nemzedéket cseréltek ki a természet rendje szerint az anyaméhek és a temetők. De mert embertépő és szaggató viharok is dúltak, azok téptek, szaggattak minket is. Minden korszak tépett, nyűtt, de mindegyik öltöztetett is; ezért román, gótikus és barokk a külsőm, a stílus-ruhám. A mai nemzedék is öltöztetett, ékesített engem belül, Tabán testvért kívül, házigazdánk, maga az Úristen áld meg érte benneteket.

Ez a Pest volt párcsaládos rév, majd falu és mezőszék, aztán világváros szíve. Sokféle ember élt itt: német, rác, vallon, spanyol és magyar. Volt idő, amikor az én plébánosom sem tudott magyarul. Tabán Veszprémhez, én meg Váchoz tartoztam, ma mindketten Esztergom főegyházmegyéhez tartozunk századok óta. Lelkiekben gondoztak bennünket világi papok, boszniai és magyar ferencesek, domonkosok, ciszterciták, jezsuiták. Ami a híveket illeti, 500 éven át minden itt lakó a mi katolikus hitünkön élt. Utána egyszer fölnézek, megolvasok magam mellett öt török mecsetet csak itt Pesten, görögkeleti, evangélikus templomot és izraelita imaházat. Láttunk itt pestist, Tabánban pusztítóbbat, Pesten gyengébbet; láttam fölégetésben, vérfürdőben és éhínségben kipusztult tájat túl is, innen is. Amerre ti villanyoson, taxin vagy gyalog jártok, eleitek temetőin, porain jártok. Mert a földön minden múlandó, a 900 év is nagy-nagy mulandóság. El van határozva felőletek is: „Egyszer mindenkinek meg kell halnia!” (Zsid 9,27)

Volt idő, amikor én voltam az élet lüktetése, az ország temploma, és ami bennem, körülem végbement, századok erejével hirdeti a tegnappal és a mával szemben: a vallás és erkölcs minden közügyek közt a legnagyobb közügy. Ezt hirdetik a Te Deumra idesiető új városbírák, tanácsosok, a királyválasztó országgyűlésekből nem is egy. A céhek zászlóinak rengetege, amely alól elmaradni szégyen és gyalázat volt. Hiteleshely voltam, itt ringatták a közjegyzők, de az első iskolák bölcsőit is. Az 1700-as évek elején többtanítós katolikus iskolák működtek árnyékomban, az én szellememben, ugyanakkor állami és fővárosi iskolának híre-hamva se volt. Elhihetitek, hogy a régebbiek többet irtottak az írástudatlanságból, mint a későn érkezettek.

És mondjátok, tiszteletreméltó öregeink, a sok élményből mi volt mégis, a legmaradandóbb élményetek?
Nehéz kiválasztani, de párat mondok okulástokra.

1. Ezt a plébánia még nem látta, csak én, a Nagyboldogasszony szentegyház. Egyik szeptember végi napon különös dolog ment végbe a Kelenhegyen. Taszítják le a dühödt pogány hordák Gellért püspököt a mélybe. Amikor feje szétloccsant a sziklákon, a keble mintha pihegett volna még, dárdákkal átszúrták. Így halt meg az vértanúként, aki hazáját és a Szentföldet elcserélte a magyar földért.

– És mondjátok, Szent István népe tette ezt? Nehéz elgondolni is.
– Magyarok tették, de a vezérük idegen volt, Szent Gellért olasz honfitársa; de a magyarok felültek annak, akinek se teste, se lelke nem volt magyar. A krónikákban fölírva találjátok, hogy szerintük mi ketten, a két Mária-templom fogadtuk be ideiglenesen a véres tetemet.

Aztán különös dolog folytatódik a Dunán. A püspök kíséretét, püspököket, papokat, híveket a gyújtogató, gyilkoló pogányok szorítják neki a Dunának. Szolnok ispán lovastul ugrat be a folyóba. Már-már úgy látszik szerencsésen megmenekül, mert ott van közelében csónakon keresztfia, Murtemér, aki kezdi is már a csónakba besegíteni. Ekkor ordítás jön a partról: Életeddel játszol, ha segíted; a nép ellensége! A már-már segítő két kéz felemelkedik és a keresztfiú evezőlapátja lesújt az ispán fejére. Az ember, lássátok, tud nagy, hős és szent lenni, erényre lendülni; de ha karámba kerül, nyáj-ember, tömeg-lény lesz, a jelszó megremegteti; atyjára és lelkiatyjára, édesanyjára és Anyaszentegyházára is emeli a kezét vagy legalább a torkát adja ellene.

2. A török kitakarodása után magános utas érkezik egy lélekvesztőn hozzám; jól szemrevett engem. Nemsokára 1000 akó bor érkezett a Dunán; abból hozták helyre megromlott boltozatomat és tetőzetemet. Ez a látogató a főváros eleddig legnagyobb, az országnak is egyik első jótevője; az ő és XI. Ince pápa pénzén szabadították fel az országot. Ö a jótékonyság elfelejtett csodája: Széchenyi György prímás.

3. A mi híveink, a ti őseitek nagy Mária-tisztelők voltak. Amikor Buda és Pest felszabadult és a Mária-tisztelő Jenő herceg Zentánál újabb nagy csapást mért a takarodó török hadra, Tabánban és a Belvárosban a családok mind mondották esténként otthon a lorettói litániát hálából és további győzelemért. Szombat estéken pedig körmenetben vonult az egész népem innét a Szentháromság-szoborhoz.

4. De a legmeghatóbb élményem mégis talán az, hogy papjaim akkor, amidőn a chartáknak híre-hamva se volt, védelmükbe vették az emberi méltóságot az ellenségben, a pogány törökben. A török másfél századon át mindent megtett, hogy ne legyen rokonszenves a magyar előtt. Innét, ha nem is menthető, de némileg érthető, hogy az utóharcokban itt rekedt török foglyokkal itt Pesten is egyesek keményen bántak. A papjaim felkeresték a fogolytartó gazdákat és ma is cseng, de kell is csengenie annak, amit mondottak:

Ezek is Isten teremtményei, felebarátaitok, az értük is meghalt Jézusban testvéreitek, akikhez szeretettel kell lennetek. Igaz, rengeteg magyar foglyot meggyötörtek a törökök, de nem ezek felelnek érte. A magyar foglyok szenvedése inkább arra int, hogy ti, mint a megbocsátó kereszténység vallói, legyetek emberségesebbek a törökökhöz. Amit nem kívánsz magadnak, te se tedd azt soha másnak. Bűnöket elítélni csak annak áll jogában, aki biztos abban, hogy a bűnösök helyében ő azokat a bűnöket nem akarja elkövetni.

Megáll az idők tanúja. Átveszem a szót tőlük, mert ő hangerősítő nélkül kissé már fáradt.

Itt állt a pesti révnél 900 éven át az Egyházból, mint édesanyából való két édestestvér, a fővárosi katolikus hitéletnek két tiszteletre méltó nesztora, mint a nagy mulandóságból kiálló két szilárd szikla, az állhatatosság és hűség emlékjele. De ott álltak az örök élet révpartjánál is. Sok víz alázúdult kilenc évszázadon a Dunán, szenny és vér se volt abban kevés; viharok zúgtak át a Duna mentén; de aztán túl a történelmen, de sok százezer halhatatlan lelket átsegítettek a küzdő Egyházból a győzedelmesbe. Ezek a templomok hirdették az Evangéliumot, mutatták be a szentmiseáldozatot, Betlehem, Názáret és Golgota voltak, 328.500 nap alatt hány szentmisét mutattak be élőkért és holtakért. Hirdettek törvényt, osztottak szentségi kegyelmeket. A hívő lélek máris sejti, de majd az utolsó ítéleten ragyog fel és lesz igazán érthető a két templom jellege: Isten háza és a mennyország kapuja. (Ter 28,17)

900 esztendőért odaomlunk a szent falakhoz, megcsókoljuk a köveket az ősökért, magunkért, a kegyelemért, erőért, vigaszért, amelyek nélkül letörtünk volna. Elküldjük az emlékezés babérágát, a kegyelet imáját minden égtáj minden négyzetméter terület aszfaltjára, amely alatt 900 év papjai és hívei pihennek. Az ő lelkük vonalán keresztül is kaptuk mi a szent hitet. Aztán esküre emeljük kezünket: a két plébánia és templom irányítása, a Tenger Csillagának útmutatásával haladunk az életúton. Nem új mesék, hanem örök igazságok irányában; nem ingatag emberi becsülettel, de a két kőtábla vágányán; nem emberi ígéretekre, de a szentségi kegyelmek hatékonyságára támaszkodva, most és mindörökre. Ámen.

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám III., 113-117. old.)