Egyházmegyei körlevél újév alkalmával

HANGTÁR

Kedves Híveim!

Sorsdöntő, mérlegre állító, nehéz időkben immár a harmadik újévet köszöntöm rátok, ezúttal a Boldogasszony újévét.

Fülünkben cseng az esztergomi Bazilika augusztus 15-i ünnepi nagyharangja. A Boldogasszony Évébe és életútjára hívta az árva, szenvedő, egész magyar népet. Gyönyörű, felejthetetlen, szinte álomszerű szépségben újul meg, és vonul el előttem a búcsúzó óév alkonyán, az ősi város mélyéből az esztergomi szent várhegyre, énekelve, imádkozva, szent lelkesedéssel, kitüzesedett katolikus és nemzeti lelkiséggel, a hitvallás boldog tudatában és érzetében, annyi és annyi tízezernyi gyertyafény lángtengerében az akkori esti körmenet. De nem is csak egyetlen este emlékezete ez. Magyar földön 1947 második felében szakadatlanul vonul ajkán Mária dicséretével a hatalmas hívő népáradat a Tisza partján, Szombathelyen, Eger városában. Aztán a fővárosban immár Nemzeti Mária Kongresszusba sűrűsödve a másik, legnagyobb Mária-tisztelőnkről, Szent Istvánról elnevezett Bazilika és a Magyarok Nagyasszonya temploma előtt és a Golgota tér munkásáradatának, majd a Sziklatemplom fatimai ájtatosságának gyertyás fénytengerében. Nehéz idők szinte egyetlen öröme, szépsége, de drága vagy nekünk! Oly jólesik a múltból visszazsongó emlékekbe belefüröszteni a lelket! Hitünk és erőnk bizonysága, de további forrása is ez. Ha ez a fény nem volna, és hiányzanék a kereszt alatt, csak akkor volnánk igazán szegények, megsiratnivaló nyomorultak!

De kérdezhetjük: Eljön-e ez a fény az újévbe, amelynek az elmúlt év csak ünnepi harangszója és vecsernyés, Magnificat-os előestéje volt? Átvonul-e az eljövendő magyar történelembe úgy, ahogy 910 évvel ezelőtt Szent István királyunk augusztus 15-i végrendeleti felajánlása hatalmas, történelemalakító Mária-tisztelet volt? Meghozza-e a várt lelki megújhodást, a lelkek gyökeréig lehatoló bűnbánatot, a kegyelem világát, a lelkek benső békéjét és Krisztusban újjászületését, amelytől egyedül várhatjuk a Nagyasszony lehajlását sebhedt nemzetünk, tépett, éktelen országunk fölé? Jaj nekünk, ha mindez görögtűz és magyar szalmaláng csupán; ha az idő múlása, a nehéz hétköznapok gyötrelme, küzdelme, a vészes szárnyakkal ránk települni siető közöny, kishitűség, valamint a fásultság hamuja, pernyéje a szívek fellobbanó tüzét, parazsát elfojtaná, és a Nagyasszony fölséges, egyedül biztató alakja − a mi hibánkból, lanyhaságunkból és langyosságunkból − ködbe vész. Mária és a nép között a szent kapcsolat a franciáknál, osztrákoknál alig háromszáz, a spanyoloknál kétszáz, a kanadaiaknál száz éves, a portugáloknál szinte csak tegnapi. Amikor ezeken a földeken szinte csodatermő utakra indul a Mária-tisztelet, észbontóan fájó gondolat volna, ha az ősi, Máriás magyar földről a hit, remény, szeretet megfogyatkozásával az Isten Anyját száműznők, vagy száműzni engednők, és Szent István történelmi érvényű szerződését botorul felmondanók, megsemmisítenők. Ennek a kapcsolatnak a megbontása népi öngyilkosság volna. Ez lenne a végső haláltánc és a nemzethalál, az örvény, amelyből nem volna menekvés, kiemelkedés.

A költő szerint: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban c. verséből) A testi, lelki nyomor az ereszig ér.

Felelőssé is teszek minden magyart, és elsősorban a katolikusokat, a nemzet jövőjének eme biztos horgonyáért, a hozzá való görcsös ragaszkodásért, hogy a múlt évi nyilvános, ünnepélyes, mert százezernyi tanúsereg előtt történt elkötelezéseink, a Boldogasszony Évének nagyszabású programja nem lesz csak merő jó szándék, vízre írt betű, érett fejjel is csacska gyerekbeszéd, hanem 1948-ban komoly folytatásra és végrehajtásra találnak.

Ahogy mondtam augusztus 15-én, hívlak benneteket január 1-jén is 1948-ra: Máriát dicsérni Hívek jöjjetek, Mert ő fogja kérni Fiát értetek. Üdvözlégy Mária, Mondja minden hív, Áldott légy Mária, Nyelv mondja és szív!

Értsétek meg, kedves Híveim, mi van ebben a fölséges magyar énekben. Ha a katolikus hívő nagy nevezetére igényt tartunk, nem maradhatunk ki Mária dicséretéből. Ő a mi hatalmas, irgalmas közbenjárónk Szent Fiánál. Máriával Jézushoz! Ne felejtsétek, hogy 1948 Mária éve, Boldogasszony éve. Nyelvünkkel, szívünkkel, imádságunkkal és életünkkel a Nagyasszony oltalmát és segítségét ki kell esdenünk és biztosítanunk 1948-ban.

De boldogok lehettek az ír püspökök, akik 1947-ben csaknem valamennyien egyszerre jelentek meg a Szentatyánál, és ott azt jelenthették, hogy az ír katolikusok 99,9 százaléka gyakorló katolikus! Imádkozók, a vasár- és ünnepnapi szentmise nem marad el, komolyan veszik a pénteket, a szentségekhez járulást, tiszta és szilárd a családi élet.

Mi, magyar katolikusok, nem vagyunk az utolsók, de ettől a hitéleti szinttől mégis messze állunk. A Boldogasszony Évében kell nagy lépést tennünk az írek magaslata felé. A Mária-tisztelet hatalmas tényező ebben. Ennek tudatában és az idők ostorától korbácsolva fogadalomra gondolunk.

Október 8-át, a Magyarok Nagyasszonyának ünnepét majd nyilvános ünneppé tesszük; vasárnaponként magunkra vállalt szentmisével és munkaszünettel üljük meg, ha a Nagyasszony ezer éven át mindenkor tapasztalt nagy hatalmával és lehajoló édesanyai szeretetével átsegít minket a gyászba borult egek, háborgó tengerek viharán, vészén át. Ezt a fogadalmat teszem én, mint főpásztorotok. Bizton tudom, hogy az újév kezdetén megteszi ugyanezt a fogadalmat minden egyházközségem városon és falun.

Ahogy 1947-ben, a nagy központokban ünnepélyes hűség-vallomást tettünk Nagyasszonyunk iránt, és kezébe helyeztük földi és örök sorsunkat, egyéni, családi, nemzeti életünket, az újévben, a tulajdonképpeni Boldogasszony Évében folytassuk ugyanazt plébániáról plébániára, egyházközségről egyházközségre, családról családra, szent, nemes versengéssel, mint ahogy a család jó gyermekei versenyeznek édesanyjuk kedvének keresésében.

Lankadatlanul gyakoroljuk az engesztelést a magunk és mások, különösen a magyar föld bűneiért. Bűnbánatban, áldozatban, hangtalan keresztviselésben mossuk tisztára bűn-szennyes földünket, népünket. Hogy eredményes és üdvös legyen ez a szent igyekezet, Mária Szeplőtelen Szívén vezessük át! A Nagyasszony számára védjük Istentől drága kincsként és felelősség mellett ránk bízott ifjúságunkat, jobban, mint a szemünk világát, hogy az testben és lélekben tisztán, az Anyaszentegyház ölén katolikus és magyar maradjon és így legyen méltó hordozója a Boldogasszony ősi örökségének. A keresztségi fogadalom komoly mérlegelésében határozottan, a hitvallók és vértanúk szilárdságával „ellene mondunk az ördögnek, minden cselekedetének és minden pompáinak”. A gonosznak már a világon minden időket meghaladó, sok a cselekedete, nagy a pompája, és ezekkel téríti mesékre (2Tim 4,4) az örök igazságoktól, Krisztustól és a Szeplőtelentől a halhatatlan lelkeket.

Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek (Mt 26,41) − így szól a Getszemáni kert óvó eligazítása azok felé, akik álomba szenderednek akkor, amikor a sötétség megülő súlyával ráborul a kertre, és Krisztus vergődik, vérrel verítékezik a lelkekért. Az Oltáriszentség, mint áldozat, lelkieledel és lelket őriző, fenntartó, szüntelen isteni jelenlét, legyen életünk középpontja. Nem ok nélkül és közvetlenül előzte meg az Oltáriszentség alapítása a Getszemáni kert keserű kelyhét és a szenvedés földre permetező, véres veríték-cseppjeit. Éljünk a Szent Szűz példája szerint csak Krisztusért. Az Úrfelmutatás után annyiszor elmondott fohász szellemében neki éljünk, neki haljunk, övé legyünk életünkben, halálunkban. Esdjük ki a hűséget népünk legszenvedőbbjei és a leginkább kísértettjei számára.

Őrizzük, munkáljuk az annyira kívánatos katolikus egységet! A hívek a lelkipásztorokkal, a lelkipásztorokon keresztül a főpásztorral, a főpásztorokon át Szent Péter megingathatatlan sziklájával legyenek gondolatban, érzésben, tettben egyek. Mária útmutatása szerint csak ez, a Krisztus Jézussal, a szívek királyával és középpontjával való összeforrottság az igazi egység útja 1948-ban és mindenkor. Jézus a szőlőtő, mi a szőlővesszők. (Jn 15,5) Nem akarunk tőle távol száraz venyigék lenni. Maradunk Jézusban, és Jézus mibennünk. (Jn 15,4) Így nekünk is szól a nagy ígéret: Mária gyermeke és népe nem veszhet el. Ámen.

Esztergom, 1948. január 1-én.

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám III., 14-16. old.)