Esztergomban, a Boldogasszony év megnyitásán, a püspöki kar jelenlétében

1947. augusztus 15.

Nagyméltóságú Püspöki Kar! Kedves Híveim!

A mai ünnep kettős, hitbeli és nemzeti jelleggel lép elénk. Az elsőben Mária sírja egészen eljelentéktelenedik, és föléje kerül az Isten Anyjának megdicsőülése. A második jelleget 1038 óta, kilencszázkilenc esztendeje viseli a magyar földön. Itt a nemzet örvénylően fenyegető sírja lép előtérbe, és tőle a nagy boldogtalanság és árvaság nemzete menekül, és bizalommal odasimul a Nagyboldogasszonyhoz, az édesanyához, a hatalmashoz, a nagyhoz.

A hős vértől pirosult gyásztér,(1) a mohácsi pusztulás utálatossága eltemetett koronás főt, ifjúságot, büszke tengeri hatalmat és nemzeti egységet. Az ország három felé hasad. Lelkileg öt hit felé. Füstölögnek a felgyújtott városok, a magyar foglyok menetelnek a Duna felé. Ekkor az ország első embere(2) első feladatának azt tekinti, hogy – eloldódván minden kötelék – beugrasson mohácsi seregével Pécsre, felverje a káptalant és zsákmánnyal térjen vissza nemzeti nagylétünk nagy temetőjéből. Úrrá lett az önzés az egész vonalon. Nemzetközi kalandorok, Fekete Ivánok, Lasky Jeromosok, Grittik telepednek rá a nemzet életére. Gritti, ez a veszedelmes fattyú ékszerkereskedő, 98 tevén, 10 öszvéren, 4 kocsin hordatja maga után mindenüvé az itt összerabolt pénzt és drágaságokat. A felméri csatasíkon kézitusában kimúl a szinte egyetlen tiszta ember, Czibak Imre váradi püspök. Azokat, akik még magyarok és a nyugati művelődést védik, viszik a Héttoronyba és Kisázsiába. A hősiség orma és az önzés pocsolyája váltogatják egymást.

Évtizedek múlnak így el, amikor a nemzet eltemetett lelkét kezdik keresni, és ébresztgetni. Oláh Miklós érsek visszavezeti a nemzet iránytalan lelkét a múltba. Elrendeli a déli harangszót, lehetőleg mindenki térdelve végezze el Krisztus Urunk kínszenvedése tiszteletére, hogy az Úr Szent Anyjának, a Nagyboldogasszonynak közbenjárására bocsássa meg a magyarság bűneit, távoztassa a török veszedelmet; hozza meg a békét, szüntesse meg az eretnekséget és erősítse meg a katolikus hitet.

Négyszáz év múltán megint fölfelé, ugyanoda emeli tekintetünket az Egyház.
Van oka rá.

A Newsweek egyik újabb száma különös képet közöl: magyar huszárruha hét darabra tépve hever a földön. Nyugodt őrzője azt kérdi a közelítőtől: „Vajon, hol van itt Magyarország?” Nemcsak az osztók tudják, de mi, az osztalék is értjük, sajogva, észbontó fájdalommal érezzük, hogy Magyarország hét darabban van. Egy darabja a tépett ruhának állítólag magyar életet él, sőt nem oly régen a boldogság paradicsomát ígérték neki azzal, hogy a nagyobb ország boldogtalanság, a kicsi ország boldogország. És megint valósul az Írás: Népem, akik téged boldognak mondanak, azok csalnak meg téged. (Iz 3,12) A magyar parlamentben azok, akik ígértek és még holnap sem lesznek gyanúsak, ma jajveszékelnek, hogy „a mezőgazdasági dolgozók körében a nyomorúság óriási méreteket ölt”. Bár áprilisban hárommillió forintot adott az állam a legjobban sújtott négy alföldi vármegyében, májusban és júniusban négy-négy millió forintot osztottak szét az országban csak a mezőgazdasági munkanélküliek megenyhítésére; mégis annyija sincs a mezőgazdasági dolgozóknak, hogy nem a kenyeret, de még a kenyérjegyet sem tudják kiváltani és amikor ingyen kenyérért könyörögnek, a sorban állók a város- és községháza előtt, az éhségtől estek össze. Tiszántúl egyes részein akácfavirággal és pipaccsal etetik az éhes gyermekeket. A Szatmár vidékére feltáplálásra vitt, de az otthoni tartatlanságba belehalt és felboncolt székely gyerekekben erdei mohát találtak.

A korrupciónak léteznie kell, ha azok beismerik, akik bizonyára nem dicsekvésből emlegetik, és teszik meg kiírtását kormányzati követelésnek. Akik tegnap tündökletesen tiszták és ragyogók voltak, ha messze mennek a háztól, a sajtó szerint mind Gritti kincses vonulásával vonulnak. Egy a történelmi materializmus vizein evező hivatalos lap mondja: „Ki rakta őket a magyar közélet testére?” „Sokszor és mélyen csalódtunk.” „Elburjánzó és meggyökeresedő korrupció” ez. „Nincs, mert nem lehet demokrácia tisztesség nélkül.”

A vallás és erkölcs magánügy, a bűn viszont közügy lett. Tizennyolc betörő száz betörést végez. A 820 rendőrös fővárosi razzia négy halottal azt mutatja, hogy a parancsolatot nem jó kiiktatni. Fővárosi államrendőrségi erkölcsrendészeti statisztika szerint 1945-ben még csak 2008 foglalkozásnélküli nőt állítottak elő titkos bűnözés miatt, 1947-ben havonta átlag ezer ilyen nő kerül rendőrkézre. „Ez olyan hatalmas szám, amely a legnagyobb külföldi városok rendőrségi kimutatásaiban sem szerepel.”

És ez a szám még nő, hiszen hivatalosan létesítenek egyesületeket az iskolásoknak, akik közül nem egy, kísérő nélkül, éjfél után, gyűrötten tér haza az otthonba. Mozidarab járja iskolásoknak: „Hogyan lettem én?” címmel. Könyveket osztogatnak 8-14 éves iskolásoknak, minisztériumi pecséttel, kormányzópárti jelvénnyel. A könyv kitanítja őket az önfertőzés bűnére, a lélek és test tönkretételére. Az iskola, ha nem templom; bűnbarlang; az iskola, amely ilyen könyvet osztogat, nem a civilizáció, hanem a sátán lobogója alatt dolgozik.

Az ország földönfutó gyermekei céltalanul a világot járják. A müncheni magyar katolikus egyházközség alakulása, az idegenlégió szerződött magyar katonája, a fogoly, könnycseppet sajtol a szemünkből. Folytassam? Duzzadt, telített börtönök, ahol számos esetben nem mondják meg, miért van a rabság. Nem folytatom. Máris világos, hogy ez az ország végigéli Jób tragédiáját, akinek javai elvesztek, gyermekei áldozatul estek, a testét utálatos fekélyek borítják el, melyeket cseréppel vakar a szeméten ülvén. (Jób 2,8) Volt barátai karban ócsárolják.

Mindenkitől elhagyatva, senkitől meg nem hallgatva, bűnbánó, tékozló fiúként visszatérünk az ezeréves történelmi útra, amelyről új boldogság ígéretével csalárdul lesodortak minket. A Magyarok Nagyasszonyához sír nyomorunk jajszava. Úgy vagyunk valamennyien, mint a Szudétákba hurcolt magyarok. Eltilthatják nekik százszor és ezerszer a magyar Mária-énekeket. Magyar szívből kiírtani nem tudja se propaganda, se magasra került hatalom.

Július 27-én egy fiatal magyar káplán Karlsbadban, a kapucinus templomban hirdetett magyar misét. Több mint háromezer magyar deportált jött össze a vidékről. Miséz a kis káplán, magyar híján cseh kántor kíséri a könnyekben áztatott magyar énekeket. Pünkösd után IX. vasárnap van, arról szól a szentbeszéd: Jézus sír hazája, Jeruzsálem felett. (Mt 23, Lk 19,41) Jézus és a magyarok könnyei összefolynak. Utolsó ének jön. A terv szerint az nem Mária-ének. De a deportáltak nem törődnek tilalommal, kántorral, orgonával, háromezer ajak énekli Karlsbadban: Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk, Ne feledkezzél el szegény magyarokról. A hithideg Karlsbad temploma nem látott ennyi hívőt se németből, se csehből, se misszión, se máskor. A cseh papok a kis káplánt csoda-papként emlegetik. Pedig csak az történt, hogy egy ezeréves nép elhullottjai odaborulnak Mária keblére a nagy idegenben úgy, mint történt tatár, török, kuruc-labanc, pestises időkben.

És itt lépünk rá a Boldogasszony évére.
Az 1948-at kimondottan a Boldogasszony évének szenteljük.

Nem akadályozza és keresztezi ez a Boldogasszony éve a már szintén meghirdetett 1848 centenáriumának a megünneplését? A legkevésbé! Nem mindent ünnepelünk meg az 1848-ból. Amit az 1848-ban katolikus meggyőződéssel lehet ünnepelni, mi a 6 millió katolikus, részt kérünk annak a megünnepléséből. Zúgjon csak az új márciusi ifjúság, csattogjanak itt a szabadság büszke lobogói és hirdessék a nagyon időszerű 12 pontot a pesti Kígyó utcán.

„Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság és egyetértés! 1. Kívánjuk a sajtó szabadságát. 4. Törvény előtti egyenlőséget. 11. A politikai státusfoglyok bocsáttassanak szabadon.”

Zúgjon a Nemzeti dal refrénje!

Nincs ellentét a két ünnepi év közt. Ha a gyökerüket nézzük, mintha mindkettő ugyanoda torkollnék, az ősevangélium kígyó-tipró asszonyához. 1848 aranypénzén, Damjanich kardpengéjén, a honvédhuszárok szablyáin, az összes, Keletről visszatért honvédlobogókon ott van a Boldogasszony évének a kivert, kihímzett gondolata, az ezeréves magyar történelem legjellegzetesebb gondolata: Magyarország Nagyasszonya, Patrona Regni Hungariae. És a honvédek katonanótájából kicsendül a Boldogasszony évének alaphangja:

Él még a jó Isten Anyja,
Nem hagyja a magyart soha!

Mit akarunk a Boldogasszony évével? Semmi egyebet, mint a karlsbadi magyarok. Mind-mind deportált magyarok vagyunk. Ha a Duna, Garam mellől nem is vittek ki minket; hát kivettek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához. És amit 1038, 1317, 1697 és 1896 magyarja hűségnyilatkozatként elmondott a Magyarok Nagyasszonyának, azt elmondjuk az örvények örvényléséből mi, 1947-48 magyarjai is.

Áthatva attól a tudattól, hogy csak az a nemzet számíthat fennmaradásra, amely kegyelettel tekint vissza őseire és megszívleli ama nagy tanúságokat, amelyeket a Gondviselés írt be: mi a jövő útjait a múlt tapasztalataival akarjuk járni. A múltnak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt. Nem egyszer az élen állók hallgatnak Istenről, Nagyasszonyról, a magyar földről, mint Boldogasszony birtokáról, a törvénykönyv is temetőszerűen hallgat az élet Uráról, az élő Anyjáról. Imádkozunk a lelki Szahara hordozóiért, azokért is, akiknek nincs hitük, Máriájuk; akik nem akarják tudni, hogy ez a föld nem adok-veszek bóvli, hanem a Boldogasszony birtoka.

Minden hódolatunkat lerakjuk eléd, megvalljuk azokat a bűneinket, amelyeket az Igazság tükörében, és a magunk lelkiismeretében felfedezünk. Amit szenvedésbe egy évtizede viselünk, egyénekben, családokban, osztályokban, azt vezeklésül ajánljuk fel.

Felajánlásunkba belevisszük az idegen légióbeli(3) katonák sóhaját a Szudéták hulló könnyét, a Mátyus-földje rettegését, a hontalan kitaszítottak keservét, megöntözzük a magyar nyomor néma vagy süvítő panaszával. Ezek mossák le vezekelve a bűnt!

Készek vagyunk szenvedni, fájdalmas Anyánk, amíg Fiad úgy látja javunkra. De arra kérünk, mire a Te éved, 1948 lehanyatlik, emelj fel minket, Jób sorsú régi nemzetedet.

Monstra Te esse Matrem.(4)

Mutasd meg, hogy megint, mint voltál, édesanyánk vagy. És mondhassuk Szeplőtelen Szíved jóságából ősi imádságunkkal: „Éretted áldott meg, minket az Úr”(5) „Aki engem megtalál, életet talál és üdvösséget merít az Úrtól.” (Péld 8,35) Ámen.

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 100-104. old.)

(1) Kisfaludy Károly: Mohács c. költeményéből
(2) 
Nádasdy Tamás nádor a székesegyház kincseit menekítő káptalant támadta meg.
(3) Sok 
nyugatra menekült levente kényszerült a francia idegenlégióba.
(4) Mutasd meg, hogy anyánk vagy.
(5) 
Részlet Eszterházy Pál nádor felajánló imájából.