A csepeli plébániatemplomban a munkáshívekhez

1945. december 23.

Kedves Hívek! Kedves Munkástestvéreim!

Mivel hívtatok, készséggel eljöttem hozzátok. Béke veletek!

Jöttem mint az ország főpapja, akit XII. Pius pápa Őszentsége küldött az elárvult főegyházmegye és a borzalmas háború viszontagságaiban letört ország egyházkormányzatára. Jöttem ide Csepelre, amely ugyan mint a székesfehérvári püspökség területe kívül esik az esztergomi főegyházmegyén; de itt is, nálatok is otthon vagyok, mint ahogy az egész ország területén közel ezer éven át otthon volt minden talpalatnyi magyar földön 78 prímáselődöm, akár térítettek, akár kardot forgattak, akár törvényt hoztak, akár újjáépítettek, akár a nemzeti életben felburjánzott hibákat és visszaéléseket, mindmegannyi népellenességet kötelességszerűen ostorozták.

Miért jöttem? Krisztus küldetésében járok, amint egyébként ebben a küldetésben jár minden katolikus pap, legyen az újmisés falusi káplán vagy plébános, esperes, püspök vagy prímás.

Ha Krisztust, a megfeszítettet hirdetem (lKor 1,23), nem a gyűlöletet, hanem a szeretetet hirdetem. A gyűlölet lávája egy évtizede elöntötte a világot, úgyhogy fuldoklunk benne ma is; mi azonban Krisztus és az Egyház szeretet-tanát közvetítjük mindenkor, ma is.

Ennek a szeretetnek alapja és forrása az Isten, aki maga a szeretet (Jn 14,16), aki maga egyedül az örök szépség, jóság és igazság. A Miatyánk tükrében mi, egy Atyának teremtettjei és gyermekei, egy Fiúnak megváltottjai és egy Szentléleknek megszenteltjei, mindannyian testvérek vagyunk és a fölséges test; Jézus Krisztus titokzatos testének tagjai (1Kor 6,15).

Akik gyűlölnek, nem Krisztuséi, nem is az emberi méltóság birtokosai; akik szeretnek, azok keresztények és kérges kézzel is méltóságos emberek.

Onnan felülről is, az emberi szívekből is az az igény jelentkezik velünk szemben, hogy a szeretet tiszta, nemes búzája fakadjon lelkünkben, a gyűlölet konkolyát és vadócát, mint hozzánk méltatlant, vessük el magunktól.

És mert a szeretet a mi alapunk, nem vesszük el senki kenyerét, inkább az éhezőknek ételt adunk. Nem vesszük el senki ruháját, inkább két köntösünkből a didergőknek odaadjuk az egyiket. Nem juttatunk senkit a fogdába, inkább segítjük kiváltani a foglyokat. Nem gyötrünk senkit beteggé, idegronccsá, inkább, ha beteg, meglátogatjuk. Nem kergetünk senkit a halálba, inkább Tóbiással elkísérjük könnyel és imával utolsó útjára. Nem hajszolunk senki emberfiát a kétségbeesésbe, inkább a kétségben levőknek eligazító jótanácsot adunk. Nem taszítunk embertársakat szomorúságba, sokkal szívesebben vagyunk az Istenanyával a szomorúak vigasztalói.

Mi még ellenségeinket is szeretjük, mert Jézus és nyomában Szent István szerpap iskolájában ezt tanultuk. Ha valahol az életben, itt ezen a téren lehet igazán nagy az ember, aki legyőzi önmagát. De sokszor lecsepülik előttünk a középkort, és mily törpék vagyunk mi a középkori ember mellett! A középkori Firenzében megöltek egy fiatal nemest. Az öccsének, János lovagnak, felforr a vére; ezért bosszú jár! A vérért vér, életért élet! Fegyveres lovasokkal űzi-hajtja a határban a tettest. Végre lobbot vethet a bosszú, mert egy vad szakadékban eléjük kerül. Körülfogják. A gyilkos letérdel, két kezével keresztet alakít, csak annyit mond: „Ma Nagypéntek van!” És János lovag lelkében lepereg a folytatás, ott a kereszten Jézus így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik!” A kard lehanyatlik, a bosszú kihűl, a gyilkost Jézusért testvérévé fogadja. Ez volt Gualberti Szent János (†1073) önlegyőzése, amely jó volna, ha ma iskolát nyitna.

Aztán szeretjük az Egyházat és hazát. Mindkettő szeretetére Jézus tanított minket. Szerette Egyházát, oldalsebéből hozta a világra, meg is halt érette. Szerette hazáját. Kétszer sírt életében: egyszer barátját, Lázárt siratta meg, másodszor hazáját siratta el, hogy örök példaképe legyen korok és milliók hazaszeretetének.

Egyházunk méltó-e 1946-ban a mi szeretetünkre? A mi drága magyar anyanyelvünkön így hívják: Anyaszentegyház. Elgondolom, hogy édesanya, hogy csak egy az az Egyház, amint ezermillió nő közül csak egy az édesanyám; szent, mert alapítója, célja, eszközei szentek; apostoli, ősi küldött, mert a 12 halászig fölér a múltja és jelene; katolikus, általános, mert kiterjed az ölelő karja az eszkimók jégkunyhóitól le a dél-afrikai hithirdetők szellős sátorcsoportjáig, napkelettől napnyugatig.

A földön világ kezdetétől, de sok hatalmas uralkodott: Cézárok, Napóleonok, Hitlerek és Mussolinik. És elmúltak. És mi minden múlik el még! És ha tiszavirág-tündöklésük után lelküket meg akarják menteni az örök kárhozattól, le kell borulniok, a pápa talán legigénytelenebb papja előtt, hogy bűneikből feloldozza őket.

És bele kell néznünk Jézus Krisztus földi helytartójának atyai szemébe, ahonnét az igazság szikrázik, a szeretet sugárzik és a hatalom kiárad. A világtörténelmi pápasornak első 32-je vértanúhalált halt; egész sor az üldözött, a számkivetett, de az igazság hirdetésével fel nem hagytak. Letörték a népvándorlás vadságát, az ököljog tobzódását, leállították a rabszolga-kereskedelmet, a közelmúltban megbélyegezték az emberüldözést; XIII. Leó pápa félszázada a Rerum Novarumban a társadalmi rend Aranybullájában, Magna Chartájában legfőbb tanítói tekintélyével és illetékességével meghirdette a munkástársadalom polgári méltóságát, testi, lelki és gazdasági boldogulását, jogait és kötelességeit, a tőke és a munka viszonyát. A gazdasági liberalizmus végzetes következményeivel, nagy bűnökkel szemben tanítói világossággal és bámulatos szabatossággal hirdette az Üdvözítő elfelejtett tanítását: „Méltó a munkás az ő bérére.” (Mt 10,10) Ugyanakkor a két részesedő fél (tőke és munka) közt felállította a helyes részesedés vezérelvét és a foglalkozási ágak együttműködésének rendjét.

De a munkásság egyházi megbecsülése, értékelése XIII. Leóval nem szállott sírba. A munkások pápája név illik XI. és XII. Piusra is. December 8-án ott állottam az előtt a pápa előtt, aki a Rerum Novarum apostoli körlevél megjelenésének (1891) félszázadik évfordulóján a munkásvilág számára három, összefonódó értéket állapított meg. Ezek: az anyagi javak használata, a munka és a család. Ezekhez kapcsolódik – úgymond – a munkás személyi méltósága és jogos szabadsága is.

Nos, előtte mutattam rá épp a csepeli munkásságra: áldozatok árán is szeretitek, helyreállítjátok elpusztult, ősi templomotokat és szeretitek a családi szentély szeme fényét a gyermeket, akinek középiskolai, vallásos nevelésére Szent Benedek tudós és buzgó fiait, ugyancsak áldozattal hoztátok ide, a szigetre.

A Szentatya öt világrész gondjától barázdált arcán jóságos, elismerő mosoly futott át. A világegyház fejének ezt a mosolyát hozom el most nektek, csepeli munkások, és azt a pápai áldást, amit küldött a nemzetnek és benne a magyar munkásságnak, de kifejezetten is a csepeli munkásságnak.

Szeretjük hazánkat is. A haza oltár, amely látta szüleink, elődeink esküvőjét, értünk elrebegett imáját; temető, ahol 30 nemzedék porladoz; iskola, iroda, mező, verejtékes munkahely, ahol a családi kenyér verejtékben érik; csatamező és békés hegyek, vizek, határok, ahol nagy magyar tömbök szenvednek.

Szeressük a hazát; valaha miénk volt öröme, most legyen miénk a bánata is. San Pastoreban, Róma mellett meglátogattam a magyar hontalanokat, akiknek három magyar apáca hősiesen viseli gondját. Amikor távozóban kocsira ülök, feltörő zokogásra leszek figyelmes. Kinézek a kocsiból, egyik kedvesnővér a zokogó. – Mi baj, kedvesnővér? Jaj, elfogott, elfogott a honvágy. Ha a földtől elszakadt szerzetes nővér így érzi a honvágy gyötrelmét, hogy érzik azok a fától eltépett százezernyi magányos falevelek az idők kegyetlenségét Keleten, Nyugaton, Északon és Délen. Jaj de megsűrűsödtek a fohászok errefelé a magyar ég alatt, a magyar föld felett távoli magyar szívekből! Ettől is fojtott a légkör a mi fejünk felett.

Kedves fiaim! Gyötrelmes életúton szeressétek a templomot, a gyermek vallásos nevelését, egymást, minden embert, Egyházat, hazát, úgy, – ahogy jó lelketek tanítja, súgja és a magyar temetők, becsületes tieitek tanítják. Ebben legyen dicsőség Istennek és béke a jóakaratú embereknek. Ámen.

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 50-55. old.)