A püspöki kar pásztorlevele a Boldogasszony Éve megnyitása alkalmából

Kedves Híveink!

A magyar kereszténység és a vele sorsközösségbe kapcsolódott magyar nép, de a világ sincs még túl a megpróbáltatásokon. Érezzük, milyen áldozat Egyházunkhoz hűnek, elveinkhez ragaszkodva, ősi erkölcsünkben erősnek maradni. Mi katolikusok, mint a kereszténység megalkuvás nélküli őrei, itt állunk ezen a sok vérrel áztatott hazai földön és ne számítsunk világi segítségre.

Isten nem kényezteti Egyházát és híveit. Engedi, hogy bajba, viharba jussanak. A megpróbáltatások nyitják ki szemünket, hogy megértsük, mennyire nem ez a föld, nem ez a világ a mi szövetségesünk, hanem egészen máshonnan van a mi erőnk és egészen másfelől kell várnunk győzelmünket.

„Süvöltő felhők közt nyugodtan tündökölsz, tiszta, szép Csillagunk...” – mondja a viharok közt hánykódó magyarság éneke. „Nagyasszonyunk, hazánk reménye” – zokogja bús nemzete és „nagy ínségben lévén, így szólít meg Hazánk” – fordulunk könyörgő szavunkkal Boldogasszony Anyánkhoz, régi nagy Pátrónánkhoz. Van Nagyasszonyunk, van ennek az egymagában álló népnek édesanyja! Főpásztori szavunkkal Őfeléje akarunk irányt mutatni. Nem szabad e népnek reményét elvesztenie, de a reménynek az ősi alapokra kell épülnie. A mi reményünk alapja a Boldogasszony!

 

I.

Nem jelentéktelen ájtatosságról beszélünk nektek, amikor a Szűzanyára mutatunk, hanem olyanról, melyre maga az Isten tanított. Az első Üdvözlégy Máriát, Magnificat-ot (Lk 1,46) maga Mária mondta el. Az első Mária-tisztelő gyermek Jézus Krisztus volt. A Megváltó első csodáját Mária közbenjárása eszközölte ki a kánai menyegzőn. (Jn2) Ezek az első Mária-dícséretek mind a Szentírásban vannak megörökítve.

Hogyne fordulna hát az egész Anyaszentegyház bizalommal ilyen közbenjáróhoz, hogyne tekintene vallásos tisztelettel ilyen édesanyára, ilyen tiszta szűzre! Legfeljebb az tölthetne el aggodalommal, hogy számít-e valamit emberi dicséret az Istené mellett, merhetjük-e édesanyánknak szólítani azt, aki Isten Fiának volt édesanyja. A tisztelet érzése elfogódottá tenne, ha nem ugyanaz az isteni gyermek mondotta volna a megváltás órájában, mikor a kereszten függött Szent János személyében mindnyájunknak: „Fiam, íme, a te Anyád!” (Jn 15,27)

Mi Szent János apostol utódainak érezzük magunkat, s tiszteletünk, szeretetünk buzgó érzésével nevezzük őt Úrnőnknek, de egyúttal Édesanyánknak is.

A Szentírás ezen útmutatása alapján az Egyház minden hívét szeretetteljes, meleg kapcsolatba hozza Krisztus Anyjával, Máriával. Ez minden katolikusnak közös vonása. A magyarság azonban a történelem folyamán mint nemzet is találkozott Máriával, Szent István országfelajánlása révén. Történelmi kútfőink legősibb és leghitelesebb lapjai beszélnek Szent István király borús utolsó napjairól, midőn az egyedül kivezető utat az isteni Gondviselésben látta és a Szűzanya keze által arra bízta koronáját. Máriának adta országát örökbe. Ettől kezdve nevezték őseink magukat Mária népének, Máriát pedig királynőjüknek, régi magyar nyelven Nagyasszonyunknak. Így mondjuk ezt ma is mindennapi imádságunkban, eltérően minden más nemzettől: „Asszonyunk Szűz Mária...”, mert ezzel a szóval „asszony”, a régi magyar nyelvben az úrnőket, csak a királynőket illették. Mi magyarok tehát a Szűzanyával a történelmi múlt címén is kapcsolatban vagyunk. Nem lehet jó hazafi, aki megtagadja őseit, nem lehet jó magyar, aki nem tiszteli hazájának Nagyasszonyát. Még a protestáns erdélyi fejedelmek is Mária képét verették pénzeikre, annyira kitörölhetetlenül bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa.

Kedves Híveink, Magyar Testvéreink! Ne gondoljátok, hogy ez a kapcsolat az égiek és földön lakók közt csak amolyan üres szólam, jelentőség nélküli képzelgés! Amilyen fölséges hatalom a mi Istenünk, annyira leereszkedő is. Azt akarja, hogy megtalálhassuk Őt, azért alkalmazkodik hozzánk. Ahogyan mi gondolkozunk és cselekszünk, úgy válaszol arra jósággal, megértéssel, hűséggel, de ha kell, fenyítékkel és büntetéssel is, mint a Szentírás szava mondja: „Kegyes vagy a kegyeshez, szeplőtelen a szeplőtelenhez, tisztához tiszta vagy, hűtlenhez hűtlen vagy.” (Zsolt 17,24)

Szent István szövetsége azért érvényben volt és érvényben van ma is az égiek előtt. Történelmünkre, nemzeti létünkre kiható természetfeletti tényező, nem ugyan a közvetlenül ható természetes történelmi erők munkájában, de igenis a történelem kulcsait kezében tartó Isten történelemintéző gondolataiban ma is számba veszi ezt. Hogy Isten így belenyúl a történelembe, arról meggyőz a Szentírás számtalan része. Valamikor egyetlen nemzet volt Istennek választott népe. A keresztség minden nemzetet beleolt Krisztus életébe, s ezáltal minden keresztény nép hordozója lesz a választott nép örökének. Az Ószövetség történeteiből tanulmányozhatjuk, mint törődik Isten azzal a néppel, mely kezébe tette le sorsát. Mint áldja meg vállalkozásait, ha hűséges, – mint engedi, hogy vesztébe rohanjon, ha leszakad tőle –, mint irgalmaz neki és megóvja a végső pusztulástól, ősei hűségére való tekintettel.

A keresztség révén mi is a keresztény népek családjába, Isten választott nemzetei közé tartozunk. Tanuljuk meg a Szentírásból, hogyan gondolkozik Isten nemzeti erényekről, bűnökről.

Akkor megértjük annak a magyar nemzetnek nagyságát, mely hitében egységes, égi Királynőjéhez hűséges volt. Megértjük annak a IV. Bélának sikerét, aki megújította Szent Istvánnak a Boldogságos Szűzzel való szövetségét, mikor a romokban heverő ország újjáépítéséhez fogott. A középkori magyar nagyhatalom megalapítója pedig az a másik uralkodóház lett, melynek Mária-tiszteletét ma is hirdeti a híres mariazelli búcsújáróhely, a gazdagon megajándékozott aacheni székesegyház az ősi magyar kápolnájával. Mária előtt, mint az ország királynője előtt való hódolatát bizonyítja a szepesváraljai templom falfestménye. Ez a kép a magyar király koronázását ábrázolja, de nem a főnemesek kezéből nyeri el az uralkodói jelvényét, hanem az égből lehajló Szűzanya kezéből. Így gondolkozott hatalmának alapjairól egyik legnagyobb királyunk, Nagy Lajos. Nagyasszonyt tisztelő népnek küldött az Isten Szent Lászlót, Hunyadiakat, ha küzdött az ellenséggel. De megértjük ebből a történelemszemléletből a nagy magyar tragédiákat is. Megértjük, hogy miért kellett elbuknia Mohácsnál annak a nemzedéknek, melynek vezető rétegéről a magyarság iránt annyi rokonszenvet mutató, s megmentése érdekében annyit fáradozó pápai követ ezt a jellemzést volt kénytelen adni: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lehetne ragadni, nem akadna három ember, aki magát erre az áldozatra elszánná.” Sokáig kellett rabigában maradnia annak a népnek, mely az új hit felvételével éppen az ősi magyar Mária-tiszteletet vetette el, s a pogány törökkel versenyt káromolta Nagyasszonyát. Zrínyieknek, Rákócziaknak kellett jönniök, kiknek kezében ismét máriás zászló lengett, midőn hazájuk szabadságáért küzdöttek, míg végre szebb napok virradtak erre a régi nagyságából annyira kifosztott népre.

De nézzünk határainkon túl kissé messzebbre is. Voltak a magyarnak testvérnépei. Julián domonkosrendi barát 1236-ban még megleli az Ural hegység tövében virágzó „Nagymagyarországot”. Okiratok beszélnek kaukázusi Gyertyán király Magyarországáról. Rokon népek voltak a hunok, avarok, besenyők, kunok; hatalmasabbak voltak, mint mi, több testvérük volt, mint nekünk, hová lettek mégis? Pusztulásuk sejteti, milyen sors várt volna ránk is, ha nem oltalmaz egy hűséges édesanyai kéz, mely még akkor sem hagyja el gyermekeit, ha elfordulnak tőle.

Legyen bár divat manapság az anyagelvűség, a materializmus, mely mindent tagad, ami nem szemmel látható, nem kézzel tapintható, mi – Kedves Keresztény Hívek, Magyar Testvérek – ne szakadjunk el őseink hitétől, a katolikus keresztény tanítástól, mert ég és föld elmúlnak, földi hatalmak megsemmisülnek, világnézetek elfakulnak, de Krisztus igéi el nem múlnak, a sziklára épült Anyaszentegyház meg nem inog. Igenis, mi Isten ujját látjuk a történelmi eseményekben, s ezért minden vész és vihar közepett meg nem szűnünk remélni. Sőt most hívunk fel benneteket, hogy mint őseink tették, töretlen bizalommal helyezzük sorsunkat Isten kezébe a Szűzanya által. Ezért az 1947/48-as év, párhuzamban a 48-as centenáriummal, Boldogasszony Éve lesz. Jelszava: Vissza a Nagyasszonyhoz, vissza a magyarság ősi életforrásaihoz!

Valljuk ismét őt királynőnknek, hogy kezébe vehesse sorsunk intézését; valljuk meg hűtlenségünket, hogy visszatéríthessen az Isten felé vezető útra; valljuk magunkat nemzetének, hogy éreztethesse velünk hatalmát és jóságát!

 

II.

Meghirdetjük ezért az egész ország hívő népének a Budapesten tartandó nemzeti Mária-kongresszust. Itt fog megtörténni az egész Boldogasszonynak szentelt év legfontosabb eseménye: Magyarország felajánlásának megújítása.

Ugyanebbe a felajánlásba kapcsolódnak bele híveink széles tömegei a búcsújáró helyekre vezetendő zarándoklatokon. Ugyancsak minden egyházközség is helyi ünnepség keretében ajánlja magát s hazáját Mária oltalmába, hogy valóban az egész nemzet hódolata szálljon a Nagyasszony elé.

A külső hódolatot kövesse az Isten akaratának a lélekben való elfogadása. Baj volna, ha csak ajakkal dícsérnők Istent. Belső, lélekben való átalakulásunk a fontosabb, sőt minden külső ünnepnek is éppen az a célja, hogy a lélekre hasson. Ez a Boldogasszonynak szentelt esztendő is csak akkor éri el célját, ha a magyarság lélekben is újra Mária nemzetévé lesz!

 

1. Alakítsa át elsősorban felfogásunkat a bennünket körülvevő életről

Mikor olyan nagy súllyal nehezedik vállainkra a nemzetünket ért megpróbáltatás, ismerjük el a csapásokban, alázatos lélekkel a magyar bűnök büntetését. Válaszunk rá bűnbánat legyen, nem ökölrázás az ég felé, nem bosszúlihegés az ellenségek felé.

Vállaljuk el keresztünket. Nemcsak az egyes emberek, családok, hanem a nemzetek között is vannak kereszthordozók. Néhány hónapja volt Győrött annak a könnyező Mária-képnek ünnepe, melyet egy ír püspök mentett ide hozzánk akkor, midőn hazájában a legkegyetlenebb üldözések folytak. Igen, voltak és vannak kereszthordozó népek, a mi nemzetünk is ilyen, de ez nem jelenti azt, hogy Isten és Védőasszonyunk elhagyott volna. A Boldogasszony most nem égi csodát jelent számunkra, hanem könnyező kísérőnk keresztutunkon. Könnyezve jár mellettünk, de ezek a könnyek megváltást hoznak.

Törhetetlen maradjon hát reményünk. Ő a mi nemzetünk csillaga. Őseink nem szűntek meg bízni Benne akkor sem, amikor reménytelenebb volt helyzetük, mint a miénk. Minél keserűbb a kenyerünk, annál fojtóbb könnyeink árja, annál buzgóbb esdekléssel folyamodjunk Hozzá: „Magyarországról, romlott Hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról!”

A Fatimában megjelent Szűzanya a rózsafüzért adta gyermekei kezébe. Ezt jelölte meg, mint hathatós eszközt a bűnösök megtérésére, hogy a világ megmenekedjék a fenyegető isteni igazságszolgáltatástól.

Kedves Híveink! Legyen nekünk magyaroknak égi Édesanyánk és Királynőnk óhaja parancs! Terjedjen el ez az ősi katolikus imádság ismét népünk széles köreiben! Mondjon el belőle legalább egy tizedet minden buzgóbb magyar család közös esti imádságképpen! Fogják össze azok az összefűzött szemek egész nemzetünket az engesztelés, a kérlelő ima áhítatában, hogy megtérő magyar népét igazi békével, szebb jövendővel áldhassa meg az Isten!

2. Készségesen elfogadva a katolikus világnézetet, kezdjünk szerinte élni megalkuvás nélkül!

Kezdjünk Mária népéhez méltó életet. Ő Szent Fiát tartja felénk, az új életnek, az isteni életnek oltóágát. Oltsuk Krisztust a magyar élet fájába. Újítsunk meg mindent Krisztusban!

a) Újuljon meg az egyén élete.

Meg kell tanulnunk, hogy az élet legfőbb értéke nem a foglalkozásban, a hírnévben, a jómódban van, hanem az Isten iránti hűségben. A Szent Szűz nagy volt, noha egy jelentéktelen kis városban, egyszerű háztartást vezetve élte le egész életét. A mi nagyságunk is attól függ, vajon megbecsüljük-e a kegyelem életét, törődünk-e azzal, hogy szerény életünk s jelentéktelen munkánk között az Isten szeretetét semmi el ne homályosítsa szívünkben. Főleg a magyar leányoknak és a magyar édesanyáknak kell mélyen a szívükbe vésniök az igaz nagyság e felemelő képét. A nőket fenyegeti leginkább, hogy a megváltozott viszonyok között egy hamis és felszínes eszmény hatalmába ejti, és Istentől kijelölt feladatuktól eltántorítja őket. Regények, színdarabok és tetszetős mozgóképek vetítik elénk azt a női egyéniséget, mely függetlenül mindenkitől, szépségében és női tulajdonságaiban bizakodva önző mohósággal vadássza az üres örömöket, és kérlelhetetlen ravaszsággal szolgálatába állít mindenkit. Végzetes volna, ha a magyar nőket elkábítaná a romlott művelődésnek e szomorú női alakja. A csábítást, mely tetszetős eszközökkel közeledik felénk, győzzük le azzal, hogy a Boldogságos Szűz képét véssük mélyen a lelkünkbe, és ez az eszmény irányít bennünket az élet küzdelmeiben.

Tanulja meg a férfivilág is, mit lásson és mit becsüljön a nőben. Lássa benne a Szent Szűz képmását, aki gyengédebb lényével és finomabb lelkületével őt a nyers erő, a kíméletlenség és az ösztönök fékezésére figyelmezteti. Feleségeikben és leányaikban, jegyeseikben és munkatársaikban ezt nézzék, és nevelésben, a nemes viselkedésben ennek az eszményképnek a kialakítását segítsék elő. Több boldogság, több tiszta öröm, egészségesebb lelkek és ragyogóbb földi boldogság fogja övezni a magyar életet, ha a férfiak és nők lelkét egyaránt megihleti, áthatja és a maga mintájára átalakítja a boldogságos Szűz képe.

Vegyük fel a küzdelmet az elharapódzó magyar hibákkal: a káromkodással és gyűlölködéssel.

Olyan nemzeten, mely istenkáromlásairól híres, nem nyughatik Isten áldása.

A rágalmak, a feljelentgetések, a deportálások korszakát éljük. Midőn ettől szabadulást, igaz békét, szebb jövőt kívánunk, el ne feledjük, hogy ennek ára a keresztény szeretet, a megbocsátás, a gyűlölet elfelejtése. Sokszor tekintsünk a kereszt tövében is szelídlelkű Fájdalmas Anyára. Így érdemeljük ki a békét. A bosszúforralók nem békélnek meg soha. Az ellenségek ellen legjobb fegyver, ha megtanulunk imádkozni, jót tenni. Ha legyőzzük a rosszat a jóval, mint az Apostol tanítja. (Róm 12,21)

Testvéreink! Tudjuk, milyen nehéz ez egy letiport népnek, hisz minden jajotok, minden keserű emléketek, minden nélkülözéstek nekünk is fáj, sajgó sebet üt a mi lelkünkön is. Jézus Szívének ellenségekért is fohászt sóhajtó hősi ütemét olyan nehezen veszi át gyarló természetünk! De ezt a Szívet kell kölcsön kérnünk, hogy Isten fiaihoz méltó érzések lüktessenek bensőnkben. Értsétek ezt szó szerint! Oda kell lépnünk az áldoztatórácshoz, s kérni az Örök Atyát, hogy mindennapi kenyerünket adja nekünk nap-nap után. Azt a kenyeret, mely Krisztus Teste, melyet, ha magunkhoz veszünk, valósággá lesz a képletes beszéd: az oltáriszentségi Jézus Szíve dobog mibennünk, s lassan átalakít, hogy úgy érezzünk, mint Isten akarja – azt kívánjuk, ami Isten előtt kedves – az után lelkesedjünk, ami Isten szemében nagy és értékes.

Nemzetünk Édesanyja, a Boldogságos Szűz, e titokzatos Kenyér erejével akar bennünket átalakítani, hogy erőssé, naggyá tegyen. Legyen ezért a Boldogasszony évében lelki életünk egyik fő igénye az Oltáriszentség. Nélküle nincsen átalakulás. A mai bajok bűnökből táplálkozó gyökerét csak az Oltáriszentség szeretetének tüze tudja kiperzselni lelkünk mélyéből

b) Meg kell újulniuk Krisztus törvényei által a magyar családoknak.

Fel kell hagyni a nemzetgyilkos magyar egykével és minden olyan bűnnel, mely sérti az Isten életadó jogait, meghiúsítja a házasság elsőrendű célját, mely nem más, mint a gyermek. Amíg annyi csalódás, annyi szerencsétlenség után is jobban bízunk emberi okoskodásokban, számításokban, s félünk Isten törvényeitől, addig hogyan várhatjuk, hogy segítsen rajtunk az Isten?

Isten csak a törvényeihez fenntartás nélkül ragaszkodó családokra enged szebb jövőt épülni. Tragédiánk ott van, hogy az ilyen családok ijesztően megfogytak nálunk, pedig mit jelentene az ilyen szülők minden fohásza, milyen kincs ártatlan gyermekeik minden imádsága. Hiszen a gyermekek alku nélkül való elfogadásával az élet száll a földre, az a legdrágább kincs, melyért még az Isten egyszülött Fia is feláldozta magát. Olyan népért, ahol sok a gyermek, sok az örök élet várományosa, sok az őrzőangyal, – az Isten megtesz mindent. Isten csak azt a nemzetet törli el a föld színéről, mely önmagát népteleníti el.

A magyar családok szellemének megújulásából fakad majd ifjúságunknak az az idealizmusa, hogy odalépjen Krisztus oltára elé s vele együtt feláldozza életét, mint pap a magyar népért. Mindannyian tudjuk, mennyivel könnyebb az út Isten felé, ha hivatásához méltó lelkipásztor irányít feléje. Merítsetek hát áldozatkészséget ti, édesapák és édesanyák a Szűzanya lelkéből, ne sajnáljátok gyermeketeket Istennek odaajándékozni, ha hivatást érez s az Isten százszorosan fizet vissza már itt a földön nektek, a magyar nemzet pedig újabb fényszórót kap a hit világosságával a boldogulás, a szebb jövő felé.

c) Törekednünk kell, hogy Mária országának közösségi élete is megújuljon Krisztus törvényei által, mert Mária népe evangélium-ellenes törvényekkel: ellentmondás.

Milyen messze van tőlünk ennek megvalósulása! – gondoljuk talán magunkban. Igen, ma még így látszik, s ezen a világon mindenestül nem is valósul meg soha, de, hogy a keresztény szellemű közélet áldásaiból legalább valamit élvezhessünk, kell, hogy már ma is világosan lássuk az utat s elkezdjük a rajta való járást, ki-ki abban a közösségben, egyelőre talán csak egyházi közösség, egyesületi keretek között, melyben szava van.

Kellenek a krisztusi törvények, mert a politikai és gazdasági életben, a tudomány és művészet világában is csak Krisztus tud erkölcsiséget teremteni. Amíg a „vallás magánügy”, addig nincs hatalom, mely a hatalmasat visszatartsa a gyengébbek elnyomásától. Ne legyünk kicsinyhitűek! Az elvhűség, áldozatkészség és türelem kiérdemli Istennél, hogy a magyar közélet alakításában újra irányító tényezővé legyen a kereszténység.

XI. Pius pápa hirdetett hasonló elveket a Krisztus Király eszmében. Nekünk, magyaroknak történelemadta kiváltságunk, hogy ezt a fölséges Királyt Édesanyja ölében, kedves gyermek képében imádjuk. A Regnum Marianum, Mária országa nem más, mint Krisztus királysága történelmi magyar háttérrel, magyar hagyományokkal!

Ezt a gondolatot akarjuk lelketekre kötni a Boldogasszony Éve folyamán. Ebben a gondolatban találkozik az ősi magyar hagyomány a kereszténység legmodernebb törekvéseivel. Merítsetek belőle erőt, lelkesedést, bizalmat!

„Keressétek először Isten országát!” (Mt 6,33), és ha Nagyasszonyunk hullat könnyeket mellettünk, „… a többi mind hozzáadatik nektek.” (Mt 6,33)

Hirdessenek bár harcot ellenségeink, tornyosuljanak bár a legsötétebb viharfelhők egünkön, mi ismerjük Őt, aki „süvöltő felhők közt nyugodtan tündököl”, s karjában a Királyok Királya, aki Isten is egyben. Mi Őbennük bízunk. Ha Isten velünk, ki ellenünk! Ámen.

Esztergom, 1947. augusztus 15-én.

A Magyar Püspöki Kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 105-111. old.)