A száműzött prímás első körlevele (1)

1971 adventje

Tisztelendő Testvérek, Kedves Hívek és Véreim!

Hosszú, kényszerű hallgatás után szólok Hozzátok. Szólok mindenekelőtt a köszönet hangján a Gondviselés iránt, hogy a viszontagságban megőrzött. Köszönettel adózom mindenkinek, aki lélekben megosztotta velem a kereszt súlyát, aki az Evangélium szellemében próbálta sorsom értelmét megközelíteni s imádságával támogatott. Nem feledkezhetem meg ez alkalomból azokról a nem kevesekről sem, akik ugyanazokért az ideálokért vállalták a szenvedést, amelynek annyi esetben csak a megváltó halál vetett vagy vet véget.

Az Isten gondolatai szerint viselt megpróbáltatás a hívő ember testében egészíti ki azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ő teste, az Egyház javára.[ii] Szenvedésből született megváltásunk és hisszük, hogy a Krisztussal vállalt áldozatok még földi viszonylatban sem voltak hiábavalók.

Hittel, Istenbe vetett reménnyel léptük át a börtön küszöbét és az ideiglenes, de életirtó országhatárt. Miről beszélhetnék időszerűbben, mint erről a törhetetlen, mindig fiatal, friss, üdvözítő reménységről, amely nem csak a természetfeletti, hanem a tisztes, komoly földi életnek is egyik pillére.

Reménységről szól az Egyház liturgiája is: Adventet, Úrjövetet ünneplünk. A próféták szavai csengenek fülünkbe: „Örvendjenek az egek, ujjongjon a föld… az Úr előtt, aki eljön.”[iii] „Mondjátok a kislelkűeknek: Ne féljetek! Maga az Isten jön, hogy szabadulást hozzon Nektek.”[iv] Isten ígéretére hivatkozva az Ő terveiről beszéltek és táplálták Isten népében a jövendő Messiásba vetett reményt.

Az idők teljében ez a remény beteljesült és az Úr Jézus maga tett „bizonyságot az igazság mellett.”[v] Tőle tanultunk meg imádkozni: „Jöjjön el a Te országod!”, tőle vettük a reménység szavait és képeit: az élesztőről, amely lisztbe rejtve tésztává alakítja azt; a legkisebb magról, amely elvetve hatalmas fává nő. Ezek a képek a jövő időről szólnak. Az Isten országa nem jön el pillanat alatt, a keresztény embernek ezért imádkoznia és dolgoznia kell.

Az Úr Jézus történeti megjelenése, az evangélium, maga az Egyház, vagyis azoknak közössége, „akik Jézus Krisztusban az üdvösség szerzőjét, az egység és az igazságos béke alapját látják”[vi], lényegüknél fogva nem csak történeti tények, hanem folyamatos programok, feladatok, de ugyanakkor erőforrások is. Az Egyház ugyanis, mint „a hit, a remény és a szeretet közössége”[vii], külső megnyilvánulásaiban, hatásaiban jelentkezése annak a hitnek, amely tagjait áthatja, a reménynek, amely híveit élteti és a szeretetnek, amely őket összekapcsolja.

A Rómába és Bécsbe érkezett leveleim közt van egy magyar levél, amit Észak-Olaszországból – Milánótól kb. 100 kilométer – kaptam. Küldője leírja: az I. világháború után született Nagykikindán. Az ő kicsi korában itt megjelent egy megnevezett, tanult, intelligens magyar nő, aki mindjárt kilenc magyar árvát vett magához és ezek egyike volt a későbbi levélíró nővér. Ezzel a neveléssel hányódik folyton Nyugatra. Itt kopogtat egy zárda kapuján. A zárdában több évtizeden át nincs, kivel magyarul beszélhessen. 1971 októberében hozzá is eljut a hír: a magyar prímás Rómában van. Úgy érzi, neki is van köze hozzá. Nekiül a kétoldalas magyar levélnek. Elnézést kér, de hát ő évtizedek óta első magyar levelét írja. Legfőbb szerzetesi elöljárója is megértést mutató olasz kísérőlevelet ad hozzá. A kedvesnővér életéből hiányzott már minden magyar kapcsolat. Az ő sorsa az emigránsok közt a legmostohább. Egyenesen meglepő, hogy még magyar levelet tudott írni.

Ezzel szemben jótétemény, hogy a menekültek nagy átlagának rendelkezésére áll a nagy és kis magyar közösség, család. Nyelvében él a nemzet. A család reményünk horgonya, hogy nem engedi elhalkulni az anyanyelvet. Ha semmi örökséget nem hagyhatunk gyermekeinkre, az ősi nyelvet ne hagyjuk elveszni, mint végrendeleti örökséget. Nem hibáztatható a befogadó nép nyelvének ismerete, de nincs lehangolóbb, mint a szülők életében a gyermeknél megszűnt hazai nyelv.

Fontos támpontunk és kötelességünk a vasár- és ünnepnapi magyar nyelvű szentmise és a magyar nyelvű szentbeszéd. Ezeknek az elmulasztása súlyos seb a lelken. De ha a szentmise nyelvéül az Egyház, a lelkek igénye megértéséből engedélyezte a magyar hon nyelvét otthon és távol, fájó volna, ha épp a kegyhez juttatottak a világválságban és hontalanságban nem tudnák ezt méltányolni és értékelni. A szentbeszédet nem nélkülözhetjük. Szent Pál szerint a hit hallomásból van, a hallomás pedig Krisztus szava által.[viii] Hogy gyermekeinket keresztény nevelésben tudjuk részesíteni, elengedhetetlen a vasár- és ünnepnapi szentbeszéd. Az 1456. évi nándorfehérvári diadalnál a magyar nyelvet nem beszélő Kapisztrán Szent János az őt nem értő keresztes magyarokat is tudta sikerrel lelkesíteni és általuk a három világrészes török világbirodalmat eszeveszett futásba szorítani, ez történelmi tény; de az ő szentsége és barátja, Hunyadi hadvezéri lángelméje elég volt ehhez. Ám az anyanyelvű szentbeszéddel nem kelhet versenyre a legkitűnőbb idegen nyelvű szónok sem. Viszont gróf Apponyi Albert világsúlyával is gyakran volt figyelmes hallgatója az újmisés káplán szentbeszédének. A szentbeszéd-mulasztók nem tudnak eleget tenni apai, anyai, nevelői tisztüknek. A megbomlott világban gyermekeik pedig a szél sodrába került, támasztalan magányos falevelek lesznek. Mi idegenben sem adhatunk kevesebbet gyermekeink lelkébe, mint amit mi kaptunk gondos szüleinktől. Az anyanyelv joga a legtermészetesebb emberi és egyéni jog. Legyen a családban ezenkívül legalább magyar Újszövetségi Szentírás, legyünk előfizetői családról-családra a magyar katolikus menekültek havi lapjának, az Életünknek. A többi keresztény vérünkről is gondoskodnak övéik.

Kedves papjaimnak lelkére kötöm – sok egyéb elfoglaltságuk mellett is – a családlátogatást. Enélkül, ahogy otthon nem volt és nincs komoly és teljes lelkipásztorkodás, még kevésbé nélkülözhető ez idegenben.

A tettekben nyilatkozó felebaráti szeretet is elengedhetetlen a rászorulókkal szemben. Hogy várhatjuk ezt idegenektől, ha a tehetős magyar közönyös a véréből való ínségesek irányában? Szent Pál tanít: „Reménység által tarttattunk meg”. A hontalan Tóbiás példánk az irgalmasságban. Jézus mondotta és ígérte: Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.[ix]

Áldásom küldöm Tisztelendő Paptestvéreimre, kedves Híveimre és összes Véreimre, otthonaikra, elszakítottakra és az öt világrészben szétszórtakra.

Bécs, Pázmáneum, 1971 Adventjén.

Mindszenty József s.k.
esztergomi érsek,
Magyarország prímása

 


[i] Mindszenty József: Hirdettem az Igét, 188-191. old.

[ii] Kol 1,24

[iii] Zsolt 95,11-13

[iv] Iz 35,4-7

[v] 1Tim 6,13

[vi] Cost. Lumen gentium, Cap.II. n.9.

[vii] U.o., Cap.I. n.8.

[viii] Róm 10,17

[ix] Mt 5,7