A Szent István Bazilika előtt a Szent Jobb körmeneten

1946. augusztus 20.

Kedves Híveim!

Azt olvastam valakinél, hogyha az élet egyszer annyi békét engedne a szívének, hogy történésszé tudna lenni, tárgyául a XI. századot választaná. A ma ismerős európai népek ekkor ugranak ki a történelem színpadára, köztük a magyar is. Szent Istvánnak nemcsak a kardja suhan, hanem dicsőséges Szent Jobbja is adja a fényt, mutatja az utat.

Ennek a Szent Jobbnak, míg magyar él ezen a földön, nem szűnő időszerűsége van és lesz. Akinek nem porladó kezét, Szent Jobbját ünnepélyesen körülhordoztuk a mai nemzeti ünnepen székesfővárosunk utcáin, az a Szent István király állította népünket a történelem útvonalára. Az ezeréves történelem hullámhegyek és hullámvölgyek, változások szüntelen sorozata, de mindmáig a legnagyobb reformokat a mi életünkbe ez a komoly, soha nem mosolygó, tökéletes férfiú, atya, apostol és szent hozta, aki a múltunkból jelenbe, jövőbe úgy ragyog, mint aranyfoglalatú drágakő. A reformkorszakok rendszerint csak egy-egy gondolatot hangsúlyoznak. Ezer közül Szent István a maga nagy politikai lángelméjével és világos történeti küldetéstudatával minden téren mélyreható, hatalmas átalakulást kezdeményezett: a pogányság helyébe a kereszténységet, a törzsszerkezet lazasága helyébe a nemzeti egységet, az Európa-ijesztgetés, a nyugati városok és kolostorok kapuján le-lecsapó villám szerepe helyébe az európai testvérközösséget. De nem kellett neki Bizánc megmerevedett, Nyugat itt-ott már meglotyhadó kereszténysége, hanem a friss lüktetésű, cluny-i kereszténységet eresztette bele a nemzet életáramába. Amikor II. Konrád Magyarországra támadt, beleszorította hadaival a Hanság ingoványaiba, a kereszténységet és a nemzeti egységet támadó Koppányt és Ajtonyt a csatamezők temetőibe. Az embereknek Isten előtt való egyenlőségét ő hirdeti; ledönti a korlátot az úr és szolga között, mert mindegyiknek halhatatlan lelke van és Jézus szentséges vére annak a fémjelzése. A magyar törvénykönyvbe ezer év alatt rengeteg törvényt iktattak be, akárhányszor egymásnak ellentmondókat is; de mélyebbet, bölcsebbet senki őnála: Semmi föl nem emel, hanem az alázatosság és semmi úgy meg nem aláz, mint a kevélység, és a gyűlölség. A magyar jövendőt semmitől úgy nem félti, mint a gyűlölködő szolganéptől és a fennhéjázó főembertől. Fiától azt kívánja, hogy majdan harag, kevélység, gyűlölség nélkül, szelíden és emberségesen uralkodjék.

Rodulphus Glaber cluny-i szerzetes írja krónikájában: „Az ungrok annyi gonosztett és pusztítás után, amellyel a népeket gyötörték, a katolikus hitre tértek s akik még nemrég mindenfelől borzalmas rabságba hurcolták a keresztényeket, most úgy bánnak velük, mint testvérekkel és szabadokkal”.

Ez a kéz tanította meg népünket imádságra, föld- és kertművelésre, iparra. Kemény volt ez a kéz, de éjszaka vitte a kenyeret köpenye alatt a szegényeknek, mint kenyéradó édesatya. Nem támadott, de a magyar terület- és jogállományt vasakarattal védelmezte Nyugat hatalmaival szemben.

Kedves Híveim! Egy évtizede a nem porladó kéz aranyvonata, könnyes diadalmenetben gördült végig a magyar földön. Most, hogy harmadik történelmi bujdosásából visszatért, a nemzet még esengőbb lelkiséggel borul eléje. Örvénylő bajainkban kiáltjuk: Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Mutass utat az ősi hit, a nemzeti egység, az igaz egyenlőség és szeretet, béke felé! Thonuzoba magyar volt, de átallott keresztény lenni. Mi magyarok és keresztények akarunk lenni.

Szent István gondolatai nem idejétmúlt, poros emlékek, amikről egyszer évente emlékezve leverjük a múlt porát. Annyira egyek a hittel és erkölcsi törvénnyel, hogy azok állandó érvényesülése a nemzet életigénye és a vallásszabadság követelménye. 1000-1526 között ragyogó, magyar világot teremtettek. Bent virágzó, kint hatalmas és szabad volt a magyar, bizton állott sérthetetlen jogar alatt. Virágos kert vala híres Pannónia. 1241 és 1686 után gyógyír volt a Szent István-örökség, ma sem mellőzhetjük, ha az újjáépítést komolyan akarjuk. Különben is régi axióma: „ha ország és intézmény valami által kialakult és naggyá lett, nyavalyájában gyógyír volt, válságos időkben mindent megelőzően hozzá kell fordulnunk”. Sűrű, sötét az éj, a lét és nemlét kérdése ott van a béketárgyalások asztalán. Ítélnek felettünk és a beborult sorsú, elszakított magyarok felett. Most dől el, hogy 21 nemzet mennyire feledkezik el arról, hogy 500 éven át véreztünk érte és nem egyet, 1943-ban, amikor már a mai koldustarisznya lendült a nyakunkba, – magyar gabonával mentettünk meg az éhhaláltól. Most tudni meg, ki az igazi árva. Megcsókoljuk gyászos öltözetben, Teelőtted sírván, Szent Jobbodat; megköszönjük, hogy utat mutattál ezer éven át; megköszönjük két nagy tényedet, a két magyar édesanyát, a Magyarok Nagyasszonyát és az Anyaszentegyházat. Bánatos könnyekkel fájlaljuk, hogy vétkeztünk ellened, útmutatásod és a két édesanya ellen. Áldd meg azt a nagy népet, amelynek katonái Benned visszahozták bizodalmunkat. Suhanj át, Szent Jobb, a magyar téreken, a Duna, Garam, Laborc, Latorca, Küküllő, Dráva mentén és enyhítsd meg a magyar szenvedéseket. Mi pedig fogadjuk, hogy a kereszténységhez, magyarsághoz sírunkig mindig hűek leszünk. Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 184-185. old.)