Az esztergomi Bazilikában érseki székfoglaló

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 14-17. old.)

1945. október 7.

Kedves Híveim!

Mint legkegyelmesebben kinevezett új főpásztorotok, lélekben elszállok mindenek előtt Rómába, a világegyház fejéhez, szenvedve is dicsőségesen uralkodó XII. Pius pápához, akinek lábánál hívő és vergődő magyar lelkünk megnyugszik. A békéért apostoli küldetése teljességével folytatott erőfeszítését nem értette meg a világ, sőt sértésnek vette ajkáról a békeszót is. Ma a világ omladékain révedező emberiség fáradt tekintetét emeli Szent Péter sziklája felé. Bűnbánattal és bizalommal. Csak az ott hirdetett örök igazságok gyógyítják meg a jerikói úton halálosan megsebesített emberiséget és nemzetet. Amikor a világ fiai világszerte rohamoznak a hazugság fejedelmének zászlaja alatt, jólesik a hitből tudnunk: van egy hatalom a földön, amelyen a pokol kapui sem vesznek erőt. (Mt 16,18)

Leszállok Jusztinián (Serédi Jusztinián a közvetlen előd, aki 1945. márc. 29-én halt meg.) érsek koporsójához is. Amíg élt, mutatta az utat, védte a szentségeket, védte az embert és ajánlotta a megfontolást. Kevesek vaksága, sokak bénító megerőszakolása miatt nem hallgattunk rá. Pusztába kiáltó szó volt (Jn 1,23) és amikor a gyümölcsök megértek, a nagy összeomlás fölé oda omlott ő is. Odateszem föléje az igazi keresztes hadak lobogóját és az eszmélő nemzet pálmalombját, mert ő valóban Homo Dei, Homo Patriae, Homo Ecclesiae (Isten embere, a haza embere, az egyház embere). Mint halott is, fölszínre került megnyilatkozásaival segíti nemzetét.

Az időtlen sziklától és a tegnapi sírtól Hozzátok jövök, Híveim, és az örök Főpásztor húsvéti köszöntését hozom Nektek a békétlenség szomorú esztendejében: Béke veletek! (Jn 20,21)

Majd kérdést intézek magamhoz, mint Szent Bernát a kolostor ölén: József érsek mi végre jöttél? A feleletet hangosan adom meg.

A hézagosan fennmaradt történeti adatok szerint mint IX. főpásztor jövök a magyar királynék városából a királyok városába. A sor élén halad Martyrius püspök. Jön utána, jön előttem Róbert érsek, aki magát a bűnös királyi udvart is az egyházi fenyíték villámával sújtja; Forgách Ferenc, a katolikus megújhodás zászlóvivője, a közélet nagy harcosa, aki fegyveresen védi Nyitra várát. Látom ide bevonulni dúsgazdagon Széchenyi Györgyöt 93 éves korában; ő a jótétemények csodaembere, aki pénzügyi alátámasztója a felszabadító háborúnak és az újjáépítésnek családi és egyházi vagyonából. Látom gr. Esterházy Imrét, aki ragyogó közjogi sikerrel hozza tető alá a Pragmatica Sanctiót, amely kigyengült nemzetünknek 200 éves pihenést, erősödést hozott el a millennium gyönyörű verőfényéig. És tisztelettel tekintek arra a Kopácsy József érsekre, aki több mint egy százada a nemzetnek ezt a legelső szentélyét a múlt omladékain nagy építő lendülettel megépíti, és mi most együtt imádkozhatunk itt hazánk sorsának jobbrafordulásáért.

Nem jövök Róbert érsek keménységével; atyátok akarok lenni, még a nehéz idők súlyos kísértései közt eltévelyedett tékozló fiúkhoz is. Még nem léphetek be a közjogi harcok dandárjába sem, mert közjogi örvényben élünk, a jogfolytonosság összes erős fonalai és finom erezetei látszólag elszakadtak. Hiányzik nem egy alkotmányos tényezőnk. De ha a balszerencse enyhültével a nemzet józansága hidat ver, amint mindig hidat vert és most is hidat kell vernie, ha élni akar, az örvény felett, mint Pontifex, mint hídverő és több mint 900 év jogán az ország első zászlósura, a ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében. Nem jövök Széchenyi és Kopácsy dúsgazdagságával, pedig de jó volna ez a török időkénél koldusabb, levégzettebb magyar nemzetnek! Mondom ezt anélkül, hogy sírnék a földiek miatt, de anélkül is, hogy ami jogalap nélkül történt, jogosnak elismerném. Ezeknek a földieknek a célja nem földi volt, hanem a tisztítótűz lelkeinek enyhülete imádságban és szentmiseáldozatban; a rövidséget tehát ők szenvedték és a fontos egyházi és kulturális célok. Egyébként az Egyház, a magyar nép érthető életigényeivel szemben tudott mindig nagylelkű lenni, hirdetik a történelem megörökítő és köszönő lapjai, a felsorolt elődök gyönyörű sorozata.

De ha a veszprémi sor nagysága együtt is volna egyetlen utódban úgy, ahogy nincs, 1945-ben ez is kevés, jaj de kevés volna! Ma előttünk riadó, vak mélység örvénylik fel; történelmünk legnagyobb, nemcsak közjogi, de erkölcsi, politikai, gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország. Zsoltárunk a De profundis, imádságunk a Miserere, prófétánk a siralmazó Jeremiás, világunk az Apokalipszis. Babilon vizeinél ülünk és el pattogott hárfahúrokon idegen énekre akarnak tanítani minket.

Nem az a legnagyobb baj, hogy a háború – mint a próféta sírja – felgyújtotta a király házát és a köznép házait (Jer 39,8), megette nyájainkat, csordáinkat, szőlőnket és hozott nekünk csapolókat (Jer 48,33,12), és most a szőlőtaposó nem énekli szokott dalát (Jer 48,33). Az sem, hogy rémület, verem és tőr a sorsunk (Jer 48,43).

Az a nagyobb baj, amit szerencsétlen fővárosunk tisztiorvosi jelentése mint tükör mutat: a nyári vérhas megbetegedések több mint 50%-a a kisgyermekeknél és öregeknél halálos, ami a rossz táplálkozás következménye. A csecsemőhalálozás, a tüdőbaj megbetegedés a békeidők kétszerese. Békében átlag 50.000 nemi beteg volt az országban: ez a szám most Budapest nélkül is ötszörösre, 250.000-re emelkedett. Budapestről csak annyit tudunk, hogy 50.000 körül van a nyilvános bűnözőkön kívül a titkosan bűnöző nők száma. A fele 18 éven aluli és ezek 70-80%-a fertőzött és fertőző.

Nem szólalt meg még ebben az országban az a tárogató, amely az elpusztult országot siratná. Keressük és nem találjuk, hol is bujdosik a magyar fájdalom. De megszólalt a cigány hegedűje, a duhaj jókedv nótája. Ám 1945-ben magyar földön hazudik a muzsikaszó, mert megfeledkezik a felejthetetlen igazságról, a magyar koldus-szegénységről, az összes világtájak rabsóhajairól, külső-belső börtönökről, kilométeres nagy magyar temetőkről, kitaszított, otthontalan magyarokról és azokról, akiknek többé nem a hópárnája, hanem a maradék, rongyos condrája könnytől ázik.

Könnyelmű élvhajhászattal indult el itt valami egészen újszerű, testünknek-lelkünknek idegen ifjúságnevelés. Szomorú ifjúság az, amely szinte nemzete torának táncos megünneplésére kedvet érez. Lehet, hogy a vérük magyar, nyelvük is, nevük is az, de a boldogtalan és a hejehuja Magyarország között óceánok húzódnak; vér és könnyek völgyében, romok és sóhajok felett vigadnak azok, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek, amikor vigalommal kigúnyolják a nemzet legnagyobb fájdalmát.

Az elszakadt partok ellenében a lelkipásztorkodáson van a hangsúly. Ahol a természeti és kinyilatkoztatott törvény megingott a szívekben, ott az elmélyülő hitélet annyi, mint az egyén, család, társadalom és nemzet gátszakadásának a megállítása. Magam is több, mint 1/4 századon át lelkipásztor voltam. Tudom, mit ér el az Isten kegyelmével a lelkipásztor. Akarok jó Pásztor lenni, aki, ha kell, életét adja juhaiért (Jn 10,15), Egyházáért, hazájáért.

Ez a nemzet volt a dicsőség és fény nemzete egy félezreden keresztül. Magyar tenger vizében hunyt el Észak, Kelet, Dél hullócsillaga. A külső tenger elmúlt 1526-ban a gályákkal, 10.000 magyar tengerésszel, Tengerfehérvárral. A külső tenger átalakult beltengerré, de a vér és könny tengerévé 200 éven át Héttoronnyal és vérvivő eszéki híddal. A XX. században sem más a magyar föld, mint a vér és szenvedés kelyhe. A kehely pereme töredezik. Vannak magyarok, akik örülni tudnak ezen, mi a szívünkön tartunk minden talpalatnyi magyar földet.

Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk. Én is a magyar milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! (Zsid 10,35) Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását. (Zsid 10,23)

Ha Isten-atyám és Mária-anyám segít, akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemmel és nemzetemmel. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül az állati lét gyökértelenségével egyesek talán igen, de a nemzet temetője, múltja, történelme, tanítása nélkül nem élhet. Mint nemrég magam is fogoly, akinek jólesett a szív, a nemzet minden sebén, elhurcoltakon és foglyokon, közelben és messzeségben rajta tartottam és tartom szememet és kezemet, de a kikürtölést és kiaknázást mint a sebekhez méltatlant, mellőzni kívánom.

O’Connel közeledni érezte a földi naplenyugtát. Megindult az örök város felé. Csak Genováig ért. Ott megírta végrendeletét: Szívemet, ha meghaltam, vigyétek Rómába, testemet az édes honi földbe. Egyház és hazám, ti lesztek életem útmutató csillagzatai, céljai és boldog leszek, ha ebben a gondolatban éljük életünket és a két erénnyel megújul még a magyar föld színe, és ezért a két erényért jutunk el az örök élet boldog révpartjára. Ámen.