Celldömölkön, Mária-napon az apátság kétszáz éves jubileumán

1948. szeptember 12.

Kedves Híveim!

Régi, nagyon régi igazság: a történelem az élet mestere; mondhatjuk, hogy a magyar történelem a magyarok életének a mestere. A 700 évnél idősebb dömölki apátság temploma fennállásának kétszázadik évfordulóján felelevenedik előttünk az az országos jelentőségű esemény, amikor 1748-ban az itteni kis fatemplomból a Mária-szobrot ünnepélyesen átvitték az öreg Mariazell hasonlatosságára épült új templomba. A körmenetet gr. Zichy Ferenc győri püspök vezette. Katonaság, rengeteg zenekar, díszes ruhájú koronás leányok, jelképes alakok, kivont kardú előkelőségek, mozsárdurrogás kísérik a szobrot, amit négy győri kanonok visz. Látom itt ma a Mária-tisztelő búcsúsok hatalmas sokaságához végtelen sorban csatlakozni elmúlt századok magyar, német, horvát zarándokait, akik itt kerestek vigaszt és üdvösséget a kegyelem Anyjánál. Ha valahol, itt az Árpád-kori romtemplom tövében és az újabb kéttornyú templom ölén a magyar történelem lép a szószékre, hogy a jelennek s a jövendőnek tanítómestere legyen.

A magyar történelem csodálatos hárfa; szentek és hősök szólalnak meg rajta. Ezer év és az örök élet melódiáit zengi; dicsőség orma és bukások örvénye; csillagos századok ragyognak és gyászba borult egek sírnak és zokognak benne. Jajgató, síró, zengő zivatar; elfojtott sóhajtás: „Hulló angyal, tört szív, őrült lélek; Vert hadak, vagy vakmerő remények?” (Vörösmarty Mihály: A vén cigány c. költeményét idézi.) De ami ezt a történelmet minden más nép történelmétől megkülönbözteti, és amiről századok celli búcsúja is beszél: az az a csillag, a Hajnali szép csillag, aki viharos felhők közt nyugodtan tündököl, Szeplőtelen Szűzanya, Édes Szűz Mária.

Nevenapján, szentélye és kegyszobra jubileumán kössünk szép koszorút az ő mezejéről, a magyar történelemből. Onnét is a magyar törvénykönyvből. A magyar törvénykönyv, amelyet nekem népem számára állásomnál fogva ismernem kell és gondosan át is tanulmányoztam, az ország alapításától a legújabb időkig 10.475 törvényt tartalmaz.

Vannak benne olyan törvények is, amelyek kirínak belőle, mint pl. a családi életet megingató törvények; általában azonban a nemzet jobb életét, földi és örök boldogulását szolgálják. Ezt érik el azzal, hogy sűrűn felragyog bennük az Igazság tüköre, aki nélkül a magyar történelem szellemét és tíz és fél évszázados fennállásának titkát megfejteni, megérteni nem lehet.

Azért a Zsoltárossal mondom: Figyelj én népem a törvényre! (Zsolt 77,1)

A magyar törvénykönyv mindjárt a kezdetén azt hirdeti nekünk, hogy Szent István akaratából Jézus a mi Istenünk és Mária a mi Nagyasszonyunk. Nincs nép és állam a földön, amelynek elindulása oly magasztos és felemelő volna, mint a magyaré. Szent István gyönyörű oktatásával kezdődik, amelyet fiához, liliomos Szent Imréhez intéz, de immár egy évezred ifjúsága is tanult belőle. Ahhoz az Istenhez emeli fel azt is, ezt is, aki – mint szól az első törvény – „születék Szűz Máriától”. Ünnepeket rendel tiszteletére; ezeket Szent László is megerősíti. Nem dolgozhat senki ezeken az ünnepeken, és a tűzőrzőn kívül minden család minden tagja megjelenik a szentmiseáldozaton. Mátyás király, aki Szegeden a Szűz Anyának királyi palástját ajánlja fel, Mária-ünnepein eltiltja a vásárok tartását. A Mária-ünnepeken nincs más tevékenység az egész országban, csak törvénykezés a király vagy a nádorispán vezetésével. Ez is azért, hogy Mária szentelje meg a hozott törvényeket. A törvényeket – mint ugyancsak Mátyás 1486. évi (VI.) decretum 13. paragrafusa mondja – „mindenekelőtt Istennek és az ő Anyjának, Máriának és a szent királyoknak dicsőítésére” hozták. Így komolyabb a törvény is, a megtartása is. A magyar törvények születése napja ezért századokon át mindig valamely Mária-ünnep. Gyertyaszentelőkor Róbert Károly, Miksa, II. Ferdinánd, I. Ferenc; Kisasszonykor Miksa, II. Ferdinánd, I. Ferenc tartanak országgyűlést. Nem szólva Nagyasszonyunk napjáról, amely Szent Istvántól kezdve a legfőbb országos törvénykezési nap Székesfehérvárott. Csak az 1848. évi IV. tc. szakít a Mária-ünnepek törvénykezési gyönyörű hagyományával, de nem vallásellenes éllel, amikor „lehetőleg a téli hónapokra” rendeli az állandóbban ülésező, immár népképviseleti országgyűlést.

Isten szent, legszentebb Anyjára, Szűz Máriára tesznek állandóan esküt – nem egyszer Mária-ünnepen – ők, továbbá a bírák, az igazságszolgáltatók, koronaőrök. Ezek a törvények rendelik, hogy Magyarország régi jelvényei a Boldogságos Szűzzel sem meg nem változhatnak, sem el nem törölhetők.

A régiek közülünk még emlékeznek a Máriás-pénzre. Törvényeink rendelik, hogy „mindenféle ércpénznek vagy a garasoknak egyik felére Magyarország régi szokásainál fogva a Boldogságos Szűz Mária képét kell tétetni.” Minden nagyobb garast, amely 8, és minden kisebb garast, amely 4 magyar dénárt ér, a Szűz Mária képével, a másik oldalon a magyar címerrel kell ékesíteni. Ugyanezt rendelik a tallérokra. A 3 krajcáros vagy 5 dénáros garason egyik oldalon a Boldogságos Szűz, a másikon a király képét helyezik el. Elvárja az országgyűlés, hogy ezt a pénzt a szomszéd országokban is elfogadják.

Az 1868. évi VII. tc. egyik oldalra a király képét, a másikra az ország címerét téteti. Ám Mária képe számos pénzünkön megmaradt. És amikor a honvédség bevonult Székelyföldre, székely anyák csókolgatták és nyújtották csókra gyermekeinek a magyar pénzen Mária képét. Fölséges, megtartó erő ez a történelmi Mária-tisztelet. Amikor Buda és az ország jelentékeny része felszabadul, éspedig az általános hit szerint a Szűz Anya áldott segítségével, akkor jön az országgyűlés ajakára: a végveszélyben vergődő ország, annyira reménytelen állapotban, a súlyos veszély hajótöréséből a biztonság és megmenekülés kikötőjébe érkezett (1687).

A Nagyasszony csodája, hogy áll még országunk és él még nemzetünk. Mátyás halála óta üldözi a nemzetet a költő által megénekelt balsors. Az igát, a szolgaságot nem bírja, de a szabadságot megbecsülni se tudja. Pártoskodik maga között, idegennek kezes bárányként nyújtja a fejét. A maga érdekét elhanyagolja, idegen céloknak vére bőséges hullásaival rabja. A maga felenyájára gyanakvó, a vadidegennel szemben hiszékeny. Az idegen eszméket divatos ruhaként felhúzza, a maga értékeit gyerekként elszórja. Európa leghuzatosabb átjáróján társtalan népként telepszik meg; világok csapnak felette össze; hol jobbra, hol balra adja oda a vérét és magának nem hagy. Pazarló nép. Eldobja nagyhatalmi állását, játékszer lesz belőle. 1554-ben a budai basa 5000 magyar orrot fonálra fűzet és ezzel kedveskedik Szulejmán császárnak.

Ez a mi hibánk. Mária hatalma pedig ott jelentkezik, hogy a nemzeti gyöngeség legmélyebb fokán sem pusztul el, teljességgel nem tudja sírba tenni. Az ellenségek dúltak, raboltak, öldököltek, foglyokat fogdostak a földjén, de mi sebeinkből mindig feltápászkodtunk. Mert volt Nagyasszonyunk. A 150 éves török megszállás vége felé hat régi Mária-kegyhelyen – köztük Kiscellben is – Szűz Mária képeiről vér és könnyek hullottak alá. Ezek a könnyek megrázták a nemzet lelkét és a történelem jerikói országútján a Nagyasszony esengésére az irgalmas szamaritánus ekkor is megszánt bennünket.

Ennek tudható be, hogy a csodát megértő hálás magyar nép a XVIII. századot a hála és az ezer év egyik legvirágzóbb hitéleti korszakává tette. A törők alatt lezüllött a magyar lelkileg. Az élet keserűsége és céltalansága is, de az itt élő pogány török, valamint az ellene segíteni jött selejtes keresztény katonaság példájára a magyar is evett-ivott, káromkodott, érzékieskedett. De most, hogy Mária megint anyai oltalmába vette, önmegtartóztató, böjtölő, templomjáró, bűnbánó, búcsújáró lett. A XVIII. század a búcsújárások virágkora. Előkelők, egyszerűek szekereken és gyalog, a hivatalos városok és községek rendezésében mint a méhkas megmozdulnak a Mária-ünnepek előtt és leírhatatlan fáradalmak, böjtök után százak és ezrek odaborulnak felcsukló zokogások közt a kegykép elé. Szemhunyás nélkül egész éjszakákon át imádkoznak, énekelnek. És ami jóság, érték, Isten-félelem van a mi népünkben, az mind feltör a lelkéből. És amit századokon át rontottak kívülről ezen a népen, azt a mi nevelő Édesanyánk, Mária helyrehozta. Tettekben élik ki azt a tudatot, hogy magyarok és Mária-tisztelők. Ezért mondja a XVIII. század híres búcsújáró szónoka, Telek József ferences: Magyarnak lenni annyi, mint a Boldogasszony országához tartozni.

Amikor itt térdeltek a városi hivatalnokok, a vidéki iskolázottak, a rábaközi, hegyháti és kemenesaljai molnárok és juhászok, jobbágyok, zsellérek, napszámosok: az Édesanyjuk közelében egynek érezték magukat. De minden időben úgy van, hogy az ördög a kevés magyart egymással szembefordítja, egy kis odavetett konccal, csonttal, üresen puffanó, megtévesztő szajkó jelszóval felejteti velük a közös magyar vért, az egy szent hitet és mindannyiunk drága kincsét, a magyar múltat. De az édesanya áldott szerepe a családban, hogy a széthúzó testvérek kezét összefogja. Ez Mária Édesanyánk szerepe is a mi történelmünkben. És boldogan tapasztalom szerte az országban, hogy a Mária-napokon nemcsak a katolikusok mozdulnak meg eddig nem tapasztalt mérvben; de nem-katolikus testvéreink is, Északon, Nyugaton és az Alföldön, az ő többségi városaikban is, közénk állnak és érzik, hogy a magyar vér a magyar vérnek nem lehet ellensége. A máriás és a szentségi körmenetekben Isten szolgálata az erények követése, a legázolt emberi jogok és nemzeti legszentebb érdekeink jelentkezése.

Nem félünk az édesanyától. Gyermek-kacsók, edzett karok ölelik át az édesanyát. Gyermekszájak, férfiajkak lehelnek csókot a kezére. Gyermekszemek, öreg szemek telnek meg könnyel, ha rágondolnak.

Az Isten Anyja magyarok édesanyja. Akar is segíteni, mert irgalmas; tud is segíteni, mert hatalmas.

Kedves Gyermekeim! A magyar történelem iskolájában kioktatva, isteni tanítással eltelve zengő örömárban harsogjátok: Áldjátok, áldjátok Máriát! De mivel a két templomon és a kegyoltáron kívül a legősibb magyar szerzetesrend képviseli itt a magyar történelem szellemi vonalát, a Mária-tiszteletet, köszöntsük itt a Boldogasszony és lelkeink felszentelt szolgáit is. Megköszönjük nekik szemtől-szembe és a temetőben pihenőknek, amit egymást váltó nemzedékekért, eleinkért, elsősorban Kemenesaljáért tettek. Gyermekfejjel emlékezem, mit tett messze vidékre gyűrűző hullámokban Egyházashetye a Jézus Szíve, és Kismáriacell a Mária-tisztelet terén kemenesalja-hegyháti őseink lelkében. Amikor vonatnak még híre-hamva sem volt, idejártak az én egykori zalaegerszegi híveim Mária-tisztelő elei is. A győri főpásztor már 1749-ben Kiscell l00 ezer bűnbánójáról, sok visszatérőről beszé1. Szily János szombathelyi püspök méltatja a nagy és hatalmas munkát, amellyel a Mária-tiszteletet és ájtatosságot oly hathatósan terjesztette a nép között. A kétszáz év csak emelte ezt a számot. A zarándokok áldozatvállaló tette százezrével pihen a közeli és távoli temetőkben; a hitvalló lelkük a siralomvölgy után ott él a Mária-tisztelet fölséges tőkéjéből boldogan az égi Édesanya karjai közt. Ez a nemzedék tudja, mit ér a földi kincs, aminek rozsda, moly és tolvaj a sorsa. Az örök életért, az egy halhatatlan lélekért érdemes élni. És a léleknek édesanya kell. Minél hatalmasabb, minél lehajlóbb, annál jobb.

Hogy milyen időket élünk, nem kell kiteregetni. Eleget beszél az az ostor, amelyik kínvallatóan a hátunkon csattog. (ApCsel 22,24) A történelem ostorszava hajt oda minden tékozló fiút a mennyei Atyához, a mennyei Anyához. Ha megtérést hoz, csókoljuk meg a szeges ostort! A búcsúfiátok, ha még nem volna, a rózsafüzér legyen. Ha imaszándékotok nem volna, hát legyen: a búcsús fáradalmakat, a magyar kereszteket is ajánljátok fel az Anyaszentegyház szabadsága és felmagasztalása; a magyarság egymásra találása, a hadifoglyok hazatérése, a gyűlölet-katlan kialvása, az Isten- és emberszeretet fellobbanása és szüntelen lángolása; ifjúságunk testi, lelki épségben megmaradása; egyszóval, magyar hazánk sorsának jobbrafordulása és mindannyiunk, Mária által Jézushoz eljutása szándékára. Ámen.

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám III., 135-139. old.)