Esztergomban, a Boldogasszony év megnyitásán, a püspöki kar jelenlétében

1947. augusztus 15.

Nagyméltóságú Püspöki Kar! Kedves Híveim!

A mai ünnep kettős, hitbeli és nemzeti jelleggel lép elénk. Az elsőben Mária sírja egészen eljelentéktelenedik, és föléje kerül az Isten Anyjának megdicsőülése. A második jelleget 1038 óta, kilencszázkilenc esztendeje viseli a magyar földön. Itt a nemzet örvénylően fenyegető sírja lép előtérbe, és tőle a nagy boldogtalanság és árvaság nemzete menekül, és bizalommal odasimul a Nagyboldogasszonyhoz, az édesanyához, a hatalmashoz, a nagyhoz.

A hős vértől pirosult gyásztér (Kisfaludy Károly: Mohács c. költeménye), a mohácsi pusztulás utálatossága eltemetett koronás főt, ifjúságot, büszke tengeri hatalmat és nemzeti egységet. Az ország három felé hasad. Lelkileg öt hit felé. Füstölögnek a felgyújtott városok, a magyar foglyok menetelnek a Duna felé. Ekkor az ország első embere (Nádasdy Tamás nádor a székesegyház kincseit menekítő káptalant támadta meg.) első feladatának azt tekinti, hogy – eloldódván minden kötelék – beugrasson mohácsi seregével Pécsre, felverje a káptalant és zsákmánnyal térjen vissza nemzeti nagylétünk nagy temetőjéből. Úrrá lett az önzés az egész vonalon. Nemzetközi kalandorok, Fekete Ivánok, Lasky Jeromosok, Grittik telepednek rá a nemzet életére. Gritti, ez a veszedelmes fattyú ékszerkereskedő, 98 tevén, 10 öszvéren, 4 kocsin hordatja maga után mindenüvé az itt összerabolt pénzt és drágaságokat. A felméri csatasíkon kézitusában kimúl a szinte egyetlen tiszta ember, Czibak Imre váradi püspök. Azokat, akik még magyarok és a nyugati művelődést védik, viszik a Héttoronyba és Kisázsiába. A hősiség orma és az önzés pocsolyája váltogatják egymást.

Évtizedek múlnak így el, amikor a nemzet eltemetett lelkét kezdik keresni, és ébresztgetni. Oláh Miklós érsek visszavezeti a nemzet iránytalan lelkét a múltba. Elrendeli a déli harangszót, lehetőleg mindenki térdelve végezze el Krisztus Urunk kínszenvedése tiszteletére, hogy az Úr Szent Anyjának, a Nagyboldogasszonynak közbenjárására bocsássa meg a magyarság bűneit, távoztassa a török veszedelmet; hozza meg a békét, szüntesse meg az eretnekséget és erősítse meg a katolikus hitet.

Négyszáz év múltán megint fölfelé, ugyanoda emeli tekintetünket az Egyház.
Van oka rá.

A Newsweek egyik újabb száma különös képet közöl: magyar huszárruha hét darabra tépve hever a földön. Nyugodt őrzője azt kérdi a közelítőtől: „Vajon, hol van itt Magyarország?” Nemcsak az osztók tudják, de mi, az osztalék is értjük, sajogva, észbontó fájdalommal érezzük, hogy Magyarország hét darabban van. Egy darabja a tépett ruhának állítólag magyar életet él, sőt nem oly régen a boldogság paradicsomát ígérték neki azzal, hogy a nagyobb ország boldogtalanság, a kicsi ország boldogország. És megint valósul az Írás: Népem, akik téged boldognak mondanak, azok csalnak meg téged. (Iz 3,12) A magyar parlamentben azok, akik ígértek és még holnap sem lesznek gyanúsak, ma jajveszékelnek, hogy „a mezőgazdasági dolgozók körében a nyomorúság óriási méreteket ölt”. Bár áprilisban hárommillió forintot adott az állam a legjobban sújtott négy alföldi vármegyében, májusban és júniusban négy-négy millió forintot osztottak szét az országban csak a mezőgazdasági munkanélküliek megenyhítésére; mégis annyija sincs a mezőgazdasági dolgozóknak, hogy nem a kenyeret, de még a kenyérjegyet sem tudják kiváltani és amikor ingyen kenyérért könyörögnek, a sorban állók a város- és községháza előtt, az éhségtől estek össze. Tiszántúl egyes részein akácfavirággal és pipaccsal etetik az éhes gyermekeket. A Szatmár vidékére feltáplálásra vitt, de az otthoni tartatlanságba belehalt és felboncolt székely gyerekekben erdei mohát találtak.

A korrupciónak léteznie kell, ha azok beismerik, akik bizonyára nem dicsekvésből emlegetik, és teszik meg kiírtását kormányzati követelésnek. Akik tegnap tündökletesen tiszták és ragyogók voltak, ha messze mennek a háztól, a sajtó szerint mind Gritti kincses vonulásával vonulnak. Egy a történelmi materializmus vizein evező hivatalos lap mondja: „Ki rakta őket a magyar közélet testére?” „Sokszor és mélyen csalódtunk.” „Elburjánzó és meggyökeresedő korrupció” ez. „Nincs, mert nem lehet demokrácia tisztesség nélkül.”

A vallás és erkölcs magánügy, a bűn viszont közügy lett. Tizennyolc betörő száz betörést végez. A 820 rendőrös fővárosi razzia négy halottal azt mutatja, hogy a parancsolatot nem jó kiiktatni. Fővárosi államrendőrségi erkölcsrendészeti statisztika szerint 1945-ben még csak 2008 foglalkozásnélküli nőt állítottak elő titkos bűnözés miatt, 1947-ben havonta átlag ezer ilyen nő kerül rendőrkézre. „Ez olyan hatalmas szám, amely a legnagyobb külföldi városok rendőrségi kimutatásaiban sem szerepel.”

És ez a szám még nő, hiszen hivatalosan létesítenek egyesületeket az iskolásoknak, akik közül nem egy, kísérő nélkül, éjfél után, gyűrötten tér haza az otthonba. Mozidarab járja iskolásoknak: „Hogyan lettem én” címmel. Könyveket osztogatnak 8-14 éves iskolásoknak, minisztériumi pecséttel, kormányzópárti jelvénnyel. A könyv kitanítja őket az önfertőzés bűnére, a lélek és test tönkretételére. Az iskola, ha nem templom; bűnbarlang; az iskola, amely ilyen könyvet osztogat, nem a civilizáció, hanem a sátán lobogója alatt dolgozik.

Az ország földönfutó gyermekei céltalanul a világot járják. A müncheni magyar katolikus egyházközség alakulása, az idegenlégió szerződött magyar katonája, a fogoly, könnycseppet sajtol a szemünkből. Folytassam? Duzzadt, telített börtönök, ahol számos esetben nem mondják meg, miért van a rabság. Nem folytatom. Máris világos, hogy ez az ország végigéli Jób tragédiáját, akinek javai elvesztek, gyermekei áldozatul estek, a testét utálatos fekélyek borítják el, melyeket cseréppel vakar a szeméten ülvén. (Jób 2,8) Volt barátai karban ócsárolják.

Mindenkitől elhagyatva, senkitől meg nem hallgatva, bűnbánó, tékozló fiúként visszatérünk az ezeréves történelmi útra, amelyről új boldogság ígéretével csalárdul lesodortak minket. A Magyarok Nagyasszonyához sír nyomorunk jajszava. Úgy vagyunk valamennyien, mint a Szudétákba hurcolt magyarok. Eltilthatják nekik százszor és ezerszer a magyar Mária-énekeket. Magyar szívből kiírtani nem tudja se propaganda, se magasra került hatalom.

Július 27-én egy fiatal magyar káplán Karlsbadban, a kapucinus templomban hirdetett magyar misét. Több mint háromezer magyar deportált jött össze a vidékről. Miséz a kis káplán, magyar híján cseh kántor kíséri a könnyekben áztatott magyar énekeket. Pünkösd után IX. vasárnap van, arról szól a szentbeszéd: Jézus sír hazája, Jeruzsálem felett. (Jézus sír Jeruzsálem felett; Mt 23, Lk 19,41) Jézus és a magyarok könnyei összefolynak. Utolsó ének jön. A terv szerint az nem Mária-ének. De a deportáltak nem törődnek tilalommal, kántorral, orgonával, háromezer ajak énekli Karlsbadban: Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk, Ne feledkezzél el szegény magyarokról. A hithideg Karlsbad temploma nem látott ennyi hívőt se németből, se csehből, se misszión, se máskor. A cseh papok a kis káplánt csoda-papként emlegetik. Pedig csak az történt, hogy egy ezeréves nép elhullottjai odaborulnak Mária keblére a nagy idegenben úgy, mint történt tatár, török, kuruc-labanc, pestises időkben.

És itt lépünk rá a Boldogasszony évére.
Az 1948-at kimondottan a Boldogasszony évének szenteljük.

Nem akadályozza és keresztezi ez a Boldogasszony éve a már szintén meghirdetett 1848 centenáriumának a megünneplését? A legkevésbé! Nem mindent ünnepelünk meg az 1848-ból. Amit az 1848-ban katolikus meggyőződéssel lehet ünnepelni, mi a 6 millió katolikus, részt kérünk annak a megünnepléséből. Zúgjon csak az új márciusi ifjúság, csattogjanak itt a szabadság büszke lobogói és hirdessék a nagyon időszerű 12 pontot a pesti Kígyó utcán.

„Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság és egyetértés! 1. Kívánjuk a sajtó szabadságát. 4. Törvény előtti egyenlőséget. 11. A politikai státusfoglyok bocsáttassanak szabadon.”

Zúgjon a Nemzeti dal refrénje!

Nincs ellentét a két ünnepi év közt. Ha a gyökerüket nézzük, mintha mindkettő ugyanoda torkollnék, az ősevangélium kígyó-tipró asszonyához. 1848 aranypénzén, Damjanich kardpengéjén, a honvédhuszárok szablyáin, az összes, Keletről visszatért honvédlobogókon ott van a Boldogasszony évének a kivert, kihímzett gondolata, az ezeréves magyar történelem legjellegzetesebb gondolata: Magyarország Nagyasszonya, Patrona Regni Hungariae. És a honvédek katonanótájából kicsendül a Boldogasszony évének alaphangja:

Él még a jó Isten Anyja,
Nem hagyja a magyart soha!

Mit akarunk a Boldogasszony évével? Semmi egyebet, mint a karlsbadi magyarok. Mind-mind deportált magyarok vagyunk. Ha a Duna, Garam mellől nem is vittek ki minket; hát kivettek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához. És amit 1038, 1317, 1697 és 1896 magyarja hűségnyilatkozatként elmondott a Magyarok Nagyasszonyának, azt elmondjuk az örvények örvényléséből mi, 1947-48 magyarjai is.

Áthatva attól a tudattól, hogy csak az a nemzet számíthat fennmaradásra, amely kegyelettel tekint vissza őseire és megszívleli ama nagy tanúságokat, amelyeket a Gondviselés írt be: mi a jövő útjait a múlt tapasztalataival akarjuk járni. A múltnak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt. Nem egyszer az élen állók hallgatnak Istenről, Nagyasszonyról, a magyar földről, mint Boldogasszony birtokáról, a törvénykönyv is temetőszerűen hallgat az élet Uráról, az élő Anyjáról. Imádkozunk a lelki Szahara hordozóiért, azokért is, akiknek nincs hitük, Máriájuk; akik nem akarják tudni, hogy ez a föld nem adok-veszek bóvli, hanem a Boldogasszony birtoka.

Minden hódolatunkat lerakjuk eléd, megvalljuk azokat a bűneinket, amelyeket az Igazság tükörében, és a magunk lelkiismeretében felfedezünk. Amit szenvedésbe egy évtizede viselünk, egyénekben, családokban, osztályokban, azt vezeklésül ajánljuk fel.

Felajánlásunkba belevisszük az idegen légióbeli (Sok nyugatra menekült levente kényszerült a francia idegenlégióba.)katonák sóhaját a Szudéták hulló könnyét, a Mátyus-földje rettegését, a hontalan kitaszítottak keservét, megöntözzük a magyar nyomor néma vagy süvítő panaszával. Ezek mossák le vezekelve a bűnt!

Készek vagyunk szenvedni, fájdalmas Anyánk, amíg Fiad úgy látja javunkra. De arra kérünk, mire a Te éved, 1948 lehanyatlik, emelj fel minket, Jób sorsú régi nemzetedet.

Monstra Te esse Matrem. (Mutasd meg, hogy anyánk vagy)

Mutasd meg, hogy megint, mint voltál, édesanyánk vagy. És mondhassuk Szeplőtelen Szíved jóságából ősi imádságunkkal: „Éretted áldott meg, minket az Úr” (Részlet Eszterházy Pál nádor felajánló imájából) „Aki engem megtalál, életet talál és üdvösséget merít az Úrtól.” (Péld 8,35) Ámen.

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 100-104. old.)