Jó harcot jól harcolt meg, pályáját végigjárta, hitét megőrizte

„Búcsúzunk Mindszenty bíborostól – prédikálta König érsek 1975. május 10-én –, most, mikor elindul utolsó zarándokútjára, Mariazellbe. Koporsójára mély gyásszal, de keresztényi bizakodással az evangélium szavait írjuk: »Ha a búzaszem nem esik a földbe, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, bő termést hoz.«
Ajka immáron néma, de szavai, a magával ragadó szónok szavai tovább esengenek. Hazája történetéből merítve hallgatói tömegét mindenkor fellelkesítette. Jól tudta, hogy az élő egyház azzal teszi a legnagyobb szolgálatot az otthonnak és a hazának, ha a vallásra alapított értékrendet hirdeti, ha az evangélium üzenetét mint a megengesztelődés és a béke üzenetét közel viszi az emberek szívéhez.
Keze immár kihűlt, a kéz, amellyel pásztorleveleit írta, amellyel papírra vetette a keresztény alapelveket, a szülők jogát, az egyház és a hit szabadságát, az emberi méltóságot, az ember szabadságát. Ezt tanította egyházmegyéje és hazája népének, ezeket az elveket védelmezte. Ámbár meghalt, most is szól hozzánk: defunctus adhuc loquitur. Emlékiratait az egész világ olvassa, és ez a vallomás mélyen megindítja az emberek sokaságát.
Szíve megszakadt, a szív, amellyel hazáját, egyházát és hitét mindenekfelett szerette. Szíve nyitva állt mindenkinek, aki bajban volt és segítségre szorult, függetlenül attól, hogy milyen felekezethez tartozott, vagy mi volt a politikai hitvallása. A véletlen folytán tudtam meg egy alkalommal, amikor még Budapesten [követségi fogságában] meglátogattam, hogy minden pénzadományt, amit különböző országok katolikusai küldtek neki, ezt az adományt maradéktalanul továbbküldte, diszkrét módon, városa és egyházmegyéje ínséget szenvedő családjainak. Neki magának semmije sem volt, spártai igénytelenségben élt. Saját magam meggyőződhettem arról, hogy éveken keresztül ugyanazt a kopott reverendát hordta, valósággal rá kellett erőszakolni, mikor újat vásároltak neki. Defunctus adhuc loquitur: meghalt, mégis beszél…
»A világ – mondta egyszer – sok mindent elvehet tőlünk, Jézus Krisztusba vetett hitünket azonban soha.« A világ sokat, igen sokat elvett tőle: megfosztotta püspöki hivatalának szabad gyakorlatától éveken át; megfosztotta egyházmegyéjéhez és népéhez fűződő kapcsolataitól, emberi és egyházi kötelékeitől; elvette tőle a világ fizikai és lelki ellenálló képességét a kirakatper folyamán. Ártatlanságában egyetlen ember sem kételkedik, mégis, rehabilitálása még mindig nem történt meg.
De amit a világ elvett vagy megtagadott tőle, olyan, mint a jó mag, amely a földbe hullott, és ezzel bő termést hozott, gazdag gyümölcsöt termett. Mert a világ nem veheti el tőle mártíromságát. Hitvalló és mártír – miként a Szentatya maga is igazolta –, hitének, egyházának törhetetlen hitvallója, aki kész volt minden áldozatot magára vállalni. És minden nehézség ellenére, belső problémáit legyőzve hitet tett Péter hivatalával szembeni engedelmessége mellett, hogy példát adjon a megalkuvás nélküli engedelmességre.
Mártír volt, fizikailag és lelkileg meggyötörték. Szenvednie kellett, mert hűségesen megvallotta hitét egyháza és hazája iránt. A szenvedéseket csodálatraméltó bátorsággal viselte el. Korunk mártírja lett, egy olyan korszaké, amely a vallásszabadság elnyomásával, ideológiai és politikai okokból történő üldözésével a mártírok új típusát teremtette meg. És korunk e hitvallójára és mártírjára érvényes az Írás szava: »Ha a búzaszem nem esik a földbe, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, bő termést hoz.«
Áhítattal és tisztelettel hajlunk meg korunk e hitvallója és mártírja előtt, Jó harcot jól harcolt meg. Pályáját végigjárta. Hitét megőrizte. Most az igazság győzelmi koszorúja várja. Élete végén az Örök Bíró e szavakat mondja neki: »Jó és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!«
A búcsú e fájdalmas órájában vigasztal és megerősít bennünket a közös hit és Krisztus ígérete: »Ha a búzaszem nem esik a földbe, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, bő termést hoz.«”

Franz König szentbeszédét közli Mészáros István: Egy „kultusz” a XXI. században, 13-15. old.