Ki tudta kapcsolni életritmusából a világ lármáját

„A napi elmélkedés, tehát teljes csöndben az Isten titkaiba való elmerülés mindennapi szükséglete volt – talán az egyetlen pihenője a nap folyamán. Ez volt az Istent szerető ember jellegzetes hallgatása, a lélek csendje. Mindszenty bíboros – nem úgy, mint gondolhatná valaki, mert természeténél fogva cselekvő, aktív típus volt –, ki tudta kapcsolni életritmusából a világ lármáját. Ebből a mindennapjait uraló, türelmes külső és belső csendjéből érthető, hogy miért és hogyan tudta elviselni a börtön magányosságát és az amerikai követség nyomasztó társtalanságát. Még nekem is, akinek annyiszor ellenkeznem kellett vele, valóságos jótétemény volt puszta léte és hallgatása. A mindennapokban is érezhető volt a ránehezedő súly, ami a napi tennivalók tudatából, különösen emlékiratainak megszerkesztéséből és kiadásának kora miatt sürgető gondjából származott. Csak az látta, aki nagyon ismerte. (…)
Így készült a reggeli, zavartalan csendből a szentmise bemutatására, ami neki minden mutatványos ájtatoskodás nélkül természetes volt. Ennek az aktív embernek eleme volt a világtól való elfordulás és az istenkeresés szinte minden órában. Pontossága sohasem volt kapkodás, idegesség. Így jelent meg minden reggel a hét óra tizenöt perckor kezdődő szentmiséjére. Nagy külső összeszedettsége ellenére sem volt magatartásában semmi jámborkodó vallási látványosság, pózolás. Szinte tapintani lehetett nála az Isten igájának föltűnés nélküli, nyugodt, természetes viselését, ami megnyugtatta az embert.”

Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak, 209-210. old.