Karitász-körlevél

Kedves Híveink!

Az utóbbi években mi, a Magyar Püspöki Kar, majd mindig azért szólottunk együttesen hozzátok, hogy az isteni és természeti törvény rendíthetetlen alapján állva rámutassunk a nemzetünk életében jelentkező hibákra és ezzel is segítsük az annyira kívánatos gyógyulást és kibontakozást. Most tátongó és égő sebekhez nyúlunk és segítségteket kérjük a „Magyar sebekért”!

A világháború végkimenetele kimondhatatlan nyomort és szenvedést hozott. Szinte nincs földünkön, városon, falun és tanyán olyan család, amelynek – a háború romboló ekéje nyomán – közel vagy távol friss sírhalma, özvegye, árvája, hadifoglya és foglya, Nyugatra erőszakoltja és megalázottja vagy idegbetege, vagy rokkantja, avagy teljes kifosztottja ne volna.

Vannak családok, amelyeknek vállán ott látjuk a felsorolt keresztsornak szinte mindegyikét; de vannak népünk életében hatalmas szenvedő tömbök, amelyek amellett szüntelen érzik a nélkülözések nálunk eleddig ismeretlen gyötrelmeit is! Épp ezekre kívánjuk ráirányítani, Kedves Híveink, figyelmeteket azért, hogy a tengernyi fájdalom nemcsak nagy, szenvedő sorsközösséget teremtsen népünk körében, hanem az mint élő szeretet, a segítés terén is jelentkezzék. Ez a tél a test ruhátlanságát, a hajlék hidegét és az élelem vészes hiányát hozta népünk százezreinek. Az éhezést bírja az erős ember akár napokon keresztül; de nem bírja az öreg, a csecsemő, a gyermek. És hol van ma már az erősek ereje is?

Az egyéni és családi sorsokban az amúgy is vékony nemzeti élet nagymérvű pusztulása lesz a nyomorúság gyilkos kísérete. Máris erősen fogynak az élők városai, nőnek, félelmetesen terebélyesednek a temetők. Tudjuk nagyon jól, hogy magyar földön vészesen megfogyatkoztak az élelmiszerkészletek, hisz a ragadozó háború eleszi népünk elől azokat, főként a főbb útvonalak mentén nagy a letarolás.

De most, amikor már minden erőfeszítést, mégpedig kellő idejében megtettünk a külső segítségért, és az, főként a helyzeti bizalmatlanság okán, nagy késéssel csak kezdeti cseppként jelentkezik, az S. O. S. jeleket rövidebbre kell fognunk, magunknak is ki kell vennünk részünket az életmentés keserves, de mellőzhetetlen munkájából, főként azokon a tájakon, ahol a gyötrelmes semminél valamivel mégiscsak több maradt az általános pusztulásból, mint másutt. Itt az igazi keresztény, ha méltó erre a szent nevezetre, nem retten vissza attól, hogy az utolsó falat kenyerét kettétörje és megossza.

A vidéktől a következő segítséget kérjük bizalommal az irgalmas Jézus nevében:

1. A karácsonyra kért szeretetcsomagok további küldését a Karitász-központ (Budapest, IV. Veres Pálné u. 9. I. emelet 2.) címére. Ez legyen a szív jeligéje: „Csak egy csomagot az éhező budapesti testvéreknek”. Ti azt el tudjátok gondolni, mit jelent hosszú hetek kietlenségében és éhezésében, ha az édesanya az üres levesek szüntelen folyamatában gyereknek, öregnek nyújthat valami csekélyke ennivalót is. Eddig is felemelő volt ez a segítség; Isten áldása legyen a küldőkön! Kérve kérjük, folytassátok!

2. A négytől tizennégy éves korú fővárosi fiúk és leányok teleltetését kérjük. Családonként fogadjanak el egy-egy gyermeket, aki a kellő korban természetesen jár iskolába, de segít az otthoni munkában is. Derék katolikus tanítónők kísérik, ellenőrzik őket. Nem töretlen ez az út. Ezen a télen 1500 gyermeket látnak vendégül Baranya és Somogy vármegyék melegszívű katolikusai. Megemlítjük, hogy mindegyik gyermek öt kilogramm sót visz a vendéglátó családnak, némi viszonzásképp, hatósági forrásból. Nem reménytelen most sem az irgalom mezeje. Nagyszámú vidéki fiatalember tanul a fővárosban az egyetemeken, akiknek nincs létfenntartásuk. A Katolikus Diákakció a fővárosi, gondokkal telt vendéglőkben is nagyszámú, ha mindjárt szerény ebédet is tudott most biztosítani számukra. Így segíti a falu is a várost, a város a falut, a hitnek és nemzetünknek szent közösségében. Amit tudtok nyújtani, az őskeresztények példája szerint adjátok az Egyházon keresztül!

A magatok körében élő rászorultakat is testvéri szeretetekbe ajánljuk: a rokkantakat, özvegyeket, szegényeket, betegeket, letörteket; a napközi-otthonokat, népkonyhákat állítsátok fel a nagyobb helységekben, amennyiben szüksége mutatkozik a hívek és hatóságok adományaiból.

Ismerjük népünk jó szívét a múltból, jobb időkből. A zalai falusi házakhoz nem ok nélkül építettek úgynevezett koldusállást. Amikor a család asztalhoz ült, itt kapott meleg ételt, jóságos szót az ismeretlen vándor is, aki sohasem távozott üres kézzel a magyar család közeléből. Juttatott a magyar idegenbe is. Ha az elmúlt években a németektől megszállt és nyomorgó nyugati országoknak a megmentésére Magyarország adta a világszerte gyűjtött alamizsna 70%-át, most azoknak megmentésére siessünk, akiknek a nyomorát szemléljük, akik vér a vérünkből, csont a csontunkból, akikkel ezer év jó- és balsorsa fűz össze bennünket és akikből egyetlen életnek elvesznie nem szabad.

Bizton reméljük, nem kell mondaniok szenvedőinknek a részvétlenség miatt „Közel a nyomorúság és nincs, ki segítséget nyújtana.” (Zsolt 21,12) Ellenkezőleg! Rajtatok keresztül valósul meg az Írás szava: „Az Úr sebet ejt ugyan, de be is kötözi, megver, de keze gyógyít is.” (Iz 30,26) Ti lesztek a sebek bekötözői, az Isten gyógyító keze is, az irgalmas szamaritánus is. Így leszünk méltó követői Jézusunk irgalmas szívének, az őskeresztényeknek, Szent Márton püspöknek, alamizsnaosztó Szent István királyunk és Szent Erzsébet asszony hős szeretetének. Így könnyítjük, enyhítjük meg a magunk számára az ítélet nagy napjának borzalmas félelmetességét, hisz amit embertársainknak teszünk, magának Jézusnak tesszük. Ahogy Márton hitújoncnak visszaadta az Üdvözítő fél köpönyegét, nekünk is visszatérít bőségesen minden irgalomáldozatot. Rossz időket élünk; de vigaszos gondolat, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek kedves idejét, az üdvösségbiztosító napokat is éljük ugyanakkor. Az irgalmas szeretet nevében kérjük és várjuk azt is, hogy a lelkipásztorok külön lelkipásztori felkarolásban és lelkigondozásban részesítsék a foglyokat és az internáltakat, nemkülönben ezeknek aggódó családtagjait. Az, aki mindenekelőtt irgalmasságot akar, mondotta: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mt 5,7) Ámen.

Esztergom, 1946. február 2-án.

A magyar püspöki kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros, hercegprímás

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 72-73. old.)