Püspökkari körlevél a kisebbségek védelmében

Kedves Híveink!

Azt a szilárd és megingathatatlan alapot, amelyen boldog emlékű Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás és érsek hazai apostolutód-társaival együtt a szerencsétlen és végzetes hitleri parancsuralomnak faji alapon folytatott kegyetlen zsidóüldözésével szemben küzdött, a hatalmaskodók és a nagy nyilvánosság elé tömören így szegezte oda: „Hogyha bárkinek veleszületett jogait, amilyenek: jog az élethez, az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a vallás szabad gyakorlásához, a munkaszabadsághoz, a megélhetéshez, a magántulajdonhoz, stb., vagy törvényes úton szerzett jogait akár egyes emberek, akár egyes emberi közületek, akár magának az államnak képviselői igazságtalanul csorbítják, vagy éppen elveszik, a magyar püspökök kötelességszerűen felemelik tiltakozó főpásztori szavukat és rámutatnak, hogy az említett jogokat nem egyes emberek, nem is egyes emberi közületek, sőt nem is az állam képviselői adták, hanem maga az Isten, hogy tehát ezeket – a törvényes és jogerős bírói ítélet esetét kivéve – igazságosan senki és semmiféle földi hatalom nem csorbíthatja, el nem veheti, csak az Isten, vagy az, akinek Isten erre törvényhozó, kormányzó, bírói és végrehajtói hatalmat adott, mert nincs hatalom, csak az Istentől. Ámde ezt az Istentől nyert hatalmat csak igazságosan, vagyis az Isten erkölcsi törvényeivel összhangban szabad gyakorolni, mert igazságtalanságra és saját törvényeinek megszegésére Isten senkinek hatalmat nem adott, nem is adhatott.”

Midőn a közelmúlt gyászos korszakában a püspöki kar így szállt síkra az emberi jogokért, az Egyház közel kétezer éves gyakorlatát követte. Az Egyház a történelem folyamán mindig felemelte szavát, amikor az Isten íratlan, vagyis természeti, és írott, vagyis kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeit bárki sértette; és származásra, nemzetiségre, vallásra, vagy társadalmi elhelyezkedésre való tekintet nélkül védelmébe vette azokat, akikre az isteni törvények megsértéséből jogerős bírói ítélettel megállapított egyéni bűntett nélkül kár származott; mert senkit, akinek a bűntett elkövetésében része nem volt, a fajhoz, illetve nemzetiségéhez tartozó vagy vallását követő embertársainak bűntetteiért jogosan büntetni nem szabad.

Ezek az emberi jogok változtathatatlanok, tehát mindig köteleznek, így most is érvényesülniök kell. A magyar püspöki kar a körvonalazott alapokon kötelességszerűen már hosszú időn keresztül ismét következetes és kemény küzdelmet folytat a pusztán faji alapon és kollektíve űzött emberüldözéssel szemben. Miként a hitleri időből, otthonukból, vagyonukból kimozdítanak, vándorlásra, nyomorgásra kényszerítenek és kárhoztatnak százezres, sőt milliós tömegeket származásuk és anyanyelvük miatt. Kitelepítésnek nevezik ezt. A béke előmozdításának és biztosításának egyik modern főeszközét vélték feltalálni benne és kényszerrel életbe léptetik, végrehajtják azt. A valóságban pedig ezzel a további békétlenség nagyon veszedelmes magvát hintik el.

Csehszlovákiában deportálják vagy kiűzik a kereken hétszázezer létszámú magyarságot arról a területről, ahol őseiben is már közel ezer esztendeig egy zárt tömbben élt és lakik a Duna fölött, és amely terület csak az előző világháború után; tehát alig negyedszázada nyert az új államalakulathoz odacsatolást. A kitelepítés, ha mindjárt némi részében kínos állami megegyezés alapján történik is, valójában kiűzés, és körülményei sok esetben nagyon kegyetlenek. Ez az egyik égetően fájó, magyar seb.

A másik: eltávolítják országunkból a hazához hű német származásúak tömegeit. Ez a gyászos művelet, amelyet a történelem szintén kitörölhetetlenül fog lapjain feljegyezni, most ismét nagy erővel folyik.

Ám büntessék a bűnösöket bűnük egyéni tárgyilagos kivizsgálása és szabályszerű megállapítása után akár deportálással, akár kitelepítéssel. Ez ellen senkinek szava nincsen és nem lehet. De a minden válogatás nélkül, kollektív alapon történő kitelepítés ellen a legkiáltóbban szót kellett és kell emelnünk, mert az ilyen kitelepítés, történjék az bárminő címen, embertelenség, az emberi jogok éles hangoztatása idején különösen is az.

Fáj, vérzik, és a szégyenkezéstől szinte összeroppan az embertársakkal együtt érző, a felebaráti szeretetet gyakorló ember szíve.

És ezt a fájdalmat csak még fokozzák a végrehajtás kilengései, igazságtalanságai és kegyetlenségei. A mentesítési bizottság alig jelenik meg valahol. Nincs is idő semmiféle eljárásra, mert alig egy-két órát engednek készülésre és a legszükségesebbek összecsomagolására. Inkább és célzatosan a vagyonosabbakat viszik, mint a bűnösöket, akik közül nem egy háborítatlanul maradhat. Sőt van hatalom, amely épp a bűnöst veszi le még a szállítóeszközről is. A gazdagabbaknál nem számít, hogy az illető magyarnak, akár még egyben magyar anyanyelvűnek is vallotta magát, vagy tagja mert lenni a legveszélyesebb időben a hűségmozgalomnak és hűségének külön okmányban is birtokolja bizonyítékát. Nemcsak olyant hurcolnak el, aki anyai ágon egészen a dédszülőkig magyar és apai részen elzász-lotharingiai származású, hanem teljesen érthetetlenül már olyanokat is, akik mindkét ágon a dédszülőkig tudják bizonyítani magyar származásukat. Nem kap kíméletet még a németek által is üldözött olyan sem, aki magyarnak vallotta magát és gyermekei egyáltalában nem tudnak németül. Az üldözőbe vettek közül nem egy a legvégsőre vetemedik magával, vagy hozzátartozóival szemben. Csecsemők pusztulnak el, mert édesanyjuk a menekülés viszontagságai és izgalmai közepette nem tud róluk gondoskodni. Nem részletezzük ezt tovább.

Egy mód van a maradásra és ez a legszomorúbban jellemzi az egész eljárást, az tudniillik, ha az érdekelt lemond vagyonáról és állít olyan egyént, aki őt – a mindenéből kifosztottat – hajlandó eltartani. Hát a lemondás után már nem német, sváb az illető? Már nem veszedelmes a magyar nemzetre? Szörnyűséges tünetek.

Történik pedig mindez az emberi méltóság, a személyes szabadság, az élet- és vagyonbiztonság, a félelem nélküli élet szép és üdvös demokratikus elveknek, jelszavaknak és megvalósításukat célzó törekvéseknek hangoztatása idején! Ez a leghangosabb kiáltásra kényszerít.

Ezt a kiáltást és jajszót eljuttattuk már, ismételten is, sőt sokszor mindenhová és mindazokhoz, akik felettünk hatalmat gyakorolnak. Kopogtattunk, sőt szinte az elhallgathatatlanságig zörgettünk és zörgetünk minden ajtón, amelyen belül levőknek módjukban és hatalmukban lenne a segítés. De alig van visszhang. Az elvek, az emberi jogok és az emberszeretet védelmében azonban még a pusztában kiáltónak szerepéről sem enged lemondani kötelességünk és lelkiismeretünk. A hazai legfőbb fórumtól mindössze ez a válasz érkezett „a magyarországi svábok kitelepítését olyan mértékben kell folytatni, amilyen mértékben a föld nélkül maradt magyar parasztság belső telepítése és a Szlovákiából áttelepített magyarok elhelyezése ezt szükségessé teszi”. Kérdjük, lesz-e áldás az így szerzett és juttatott földön? De nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az említetteken kívül mások is kapnak az elkobzott vagyonból.

Minden eszköznek és módnak megkísérlése után, amikor a legszorgosabb lelkiismeret-vizsgálatunk szerint már semmi, de semmi sem maradt kimerítetlenül, utolsó szóként Hozzátok fordulunk, Kedves Híveink. Tesszük ezt azért, hogy tisztán és világosan lássátok a való tényeket, hogy kellően megalapozott lelkiismereti mérlegeléstek és ennek megfelelő viselkedéstek legyen e szomorú mozgalommal szemben és, hogy tudjátok azt, hogy mi, a ti főpásztoraitok, mindent megtettünk az emberi jogok és az igazság védelmében.

Mi a megsértett igazság és jogrend bekövetkezhető visszaütéseiért a felelősséget elhárítjuk magunktól. Titeket pedig arra kérünk, imádkozzatok velünk együtt kitartóan, hogy a mindenható Isten óvja hazánkat minden bajtól.

Szeretettel adjuk Rátok főpásztori áldásunkat az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen.

Esztergom, 1947. szeptember 9-én.

A Magyar Püspöki Kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

 

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 123-125. old.)