Szentendrei bérmálás

1946. május 26.

Kedves szentendrei Híveim!

Kívánva kívántam eljönni hozzátok, egyházmegyém egyik legnagyobb hívő közületébe nemcsak azért, hogy gyermekeiteknek megadjam az ifjúság küzdelmeire a Szentlélek Istennek a hathatós segítségét, hanem azért is, hogy titeket, ifjakat és öregeket, valamennyiőtöket szemtől-szembe láthassam, amint régi egyházi nyelven kifejezik: „canonica visita” -t, egyházlátogatást végezzek. Először járok életemben itt, Szentendrén. Most jövök hozzátok mint XII. Pius pápa őszentsége által legkegyesebben kinevezett új főpásztorotok, és amikor ideindulóban voltam, akartam ismerni ennek a helynek a hitéleti múltját. Felkérettem az irattárból a régi egyházlátogatási jegyzőkönyveket, nevezetesen áttekintettem az 1732. évit, az 1781-est. Amit ezeken a sárguló, öreg lapokon találtam, az nemcsak engem érdekel, hanem titeket is érdekel, hiszen ti ebben a szentendrei földben vagytok gyökerezve, amiről a történelem is szól, az a ti elődeitekről, a ti véreitekről szól és az ősöknek katolikus hitéletéről.

Az első megjegyzés, amit találtam a ti elődeitekről az, hogy 1741-ben építgetik, megjavítgatják templomukat, éspedig a népnek az erejéből. A templom a temető közepében áll, hogy a régi középkori szokás szerint ez is kifejezést adjon a szeretet egységében való hitnek és a hívők, amikor mennek a templomba, mindig egy tekintetet vessenek a holtak birodalmára és ugyanakkor egy-egy gondolat menjen a boldog örökkévalóságba és a tisztítótűzben szenvedő lelkek felé. Közegészségügyi okok elválasztják ma már a templomot a temetőtől, de nem volna jó, ha a templomnak és a temetőnek összetartozását, az egységet ez bármely tekintetben érintené a hívőknek lelkében. Tehát a nép áldozata állította a templomot. Kétszáz év távolán keresztül látom azt a sok odaadó, gondos tervezgetést, látom azt az áldozatot természetben és anyagiakban, látom sürögni-forogni itt a ti őseiteket. Küldjük el most a kegyeletnek egy pálmalombját, az áldó emlékezést az ő sírjaik felé és legyünk erősek abban, amiben ők példát adtak.

A második megjegyzés, amit találok az, hogy a ti őseitek kétszáz évvel ezelőtt, úgy látom, nagyon szerették nemcsak a holtakat, de a haldoklókat és a betegeket is. Azt mondja a III. Károly korabeli canonica visita, hogy szentmisék után mindig imádkoztak a haldoklókért a ti templomotokban és a betegekért megnevezve szoktak imádkozni. A haldoklás pillanata a legdöntőbb pillanat. A haldoklás pillanata, amilyen állapotban találja a lelket, amilyen állapotban vívódik a lélek, úgy lesz annak az örök sorsa. A haldoklókat ti is hívő lelkülettel vegyétek körül, a szentségek kegyelmében okvetlenül részesítsétek. És ha hirtelen halállal hunytak el, még a hirtelen halál után is pár órán belül siessetek a lelkipásztort hozzájuk hívni, mert a tényleges halál nem azonos azon pillanattal, amit mi gondolunk a halál pillanatának. Nézzétek, egy másik megjegyzés a betegeket illeti. A mai szentmise szent szövege figyelmeztet bennünket, hogy gondozzuk az árvákat, az özvegyeket és gyakoroljuk az irgalmasság testi, lelki cselekedeteit. A család lelkületét megmutatja, hogy becsüli meg a beteget és egy egyházközség értékét is abban látom, mennyire fordít gondot a szenvedő betegekre.

Következő megjegyzés, hogy a hívők buzgók, szeretik az Isten házát és szeretik a körmeneteket és a zarándoklatokat. Tehát a hívők buzgók, szeretik az Isten házát. Vasár- és ünnepnapokon ne feledjétek el, ti a kétszáz évvel ezelőtt kihűlt lábnyomokba léptek és a ti őseitek nemcsak vagyoni örökséget hagytak rátok, hanem lelki örökséget is hagytak. És egykor ők vonultak erre hajnali misékre, jöttek ide úrnapi, feltámadási körmenetekre, jöttek, vonultak erre éjféli misére. Jöttek, vonultak errefelé egykor és ide térdeltek az oltár rácsa elé az Úr szent testét venni. Ennek a vonalnak nem szabad megtörni, hanem szüntelen folyamatosnak kell lennie.

Aztán a jegyzőkönyvek azt is mondják, – nem ütköztem meg rajta –, hogy azért akadtak lanyhák is Szentendrén kétszáz esztendővel ezelőtt. Azt mondja a magyar ember, hogy az ujjunk sem egyforma. A buzgóságnak is különböző fokai vannak. De azért a lanyhaság szerepét mi nem vállaljuk. Azt mondja a Szentlélek Isten: „Sem hideg nem vagy, sem meleg; bár hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy és sem hideg, sem meleg, kezdelek téged kivetni számból.” (Jel 3,15) A lanyhaság, a hitben való közömbösség roppant kártékony lelki állapot és nagy rossznak az előidézője.

Itt találom a ti egyházlátogatási jegyzőkönyvetekben a ludimagistert, a katolikus iskolamestert, aki kétszáz évvel ezelőtt a gyermekeket írásra, számolásra és papjaikkal együtt hittanra tanította. Tehát volt itt külön katolikus iskola 200 évvel ennek előtte. Azt szokták mondani, hogy a hitvallásos iskolák egyenetlenségre tanítják az embereket. A mi őseink bölcs emberek voltak. Külön látom itt a helység területén a különböző hitvallások iskoláit. Éppen azért vonultak külön a maguk hitvallásos iskolájába, hogy egyenetlenség ne legyen az iskolában, vallásközömbösség se legyen az iskolában. Hanem a hitnek alapelemeit jól megtanulva, abból semmit fel nem adva, a kinyilatkoztatásból megtanult szeretetet az életre majd nagyra neveljék magukban és hirdessék az Egyház szellemét, hogy mi, az Egyház sohasem bántunk, sohasem gyűlöltünk egyetlenegy másvallású vagy más fajú embert, mi az embereket csak felebarátnak és csak szeretetreméltónak tekintjük. A bűnt, a rosszaságot megvetnünk és elítélnünk kell. Éppen ezért, ha bölcsek voltak a ti őseitek és hitvallásos szellemben való iskolákat állítottak itt fel, akkor ragaszkodjatok ehhez az iskolához, hogy gyermekeitek a ti szent hiteteknek a szellemét nemcsak a hittanórán, hanem az összes tantárgyak nyomán beszívják a lelkükbe. Ahogyan ti nem vagytok gyűlölködő emberek, a ti gyermekeitek is a szeretet szellemét tanulják meg éppen a kinyilatkoztatásból és éppen a hitvallásos iskolákban.

A katolikus híveknek a száma nagyra emelkedett. 2351 katolikus volt itt 1781-ben, most pedig 7500 körül van az 1941-es népszámlálás szerint. Azt kell gondolnom, hogy a családi élet körül talán nincs nagyobb féreg. Ha itt-ott volna féreg, és ez a divatos nyavalya beleütközött volna egyik vagy másik családba, azokat az ősök példájára utalom, akik ezt a nyavalyát nem ismerték és a családjukba soha be nem engedték. Az ifjúság tisztasága testben, lélekben elengedhetetlen. De viszont a családi életnek a bűntelensége is elengedhetetlen. A megfogamzott élet már más személyiség, annak éppen úgy joga van élni, mint az anyák karjában és a bölcsőben lévő gyermeknek vagy minekünk jogunk van élni. Sőt, bűn az úgynevezett vigyázás, a mesterkedés is, ami arra irányul, hogy a jogok után ne legyen kötelesség is. Ahol jog van, kötelesség is van. És akik vigyáznak és mesterkednek, azok mocskossá teszik a családi szentélyt, bűnbarlanggá teszik a családi szentélyt, azok tiszteletre méltó házastársakból bűntársak, cinkosok lesznek és az Isten nem adja áldását az ilyen családra.

Kedves Híveim! Fejezzük be a múltnak a szemléjét. Az ősök éltek a templom, a hitvallásos iskola, a temető szeretetében, éltek a családi szentély megbecsülésében. Ez a négy hely, ezek a szent helyek összenyílnak. A temető, az iskola, a templom és a családi szentély küszöbe közel van egymáshoz. Ahol ezt a négyet ma a XX. században szeretik, ott a katolikus hitélet rendben van. Arra kérlek benneteket, hogy az ősök, akik a temetőből tanítanak benneteket, pusztába kiáltó szó ne legyenek, hanem ti mindig azt tegyétek, amit áldott szülőitek, áldott nagyszülőitek és az ősök cselekedtek. Ha ezt teszitek, akkor majd, ha kétszáz esztendő múlva új emberek állanak itt a templomban, új főpásztor jön megint majd közéjük, vigasztaló írásokat idéz a mi korunkból, mint ahogyan vigasztaló emlékezést hozhattam ide nektek kétszáz esztendővel ezelőttről. De nem ez a fő szempont, hanem az, hogy az örökkévalóságot így biztosítjuk magunknak. Századokról beszélek, tehát a mulandóság minket is elvisz innen, titeket is egyenként kivisznek a holtak városába, a temetőbe, engem is elvisznek és kitakarodunk ebből a földi életből. Nem is más a földi élet, mint egy nagy takarodó, mint egy nagy elvonulás. Jött-ment emberek vagyunk a földön és nincs maradandó városunk. A lelkünk él, az a maradandó, az az örökkévaló. Ezt az egy halhatatlan lelket a nagy mulandóságból ki kell menteni és hittel, erkölcsi élettel, a szentségeknek a használatával kell biztosítani ezt a lelket. Újítsátok fel gyermekeitek bérmálásakor azokat a jófeltételeket és azt a kegyelmet, amelyeket és amelyet tettetek és kaptatok a ti bérmálástok alkalmával, hogy amit akkor ígértetek, hogy a Szentlélek Isten bajnokai lesztek, a Szentlélek Istennek a hűséges szolgálatát a mai megújulásból folytatjátok koporsótok zártáig és az Istennel való boldog színről színre látásig. Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 135-137. old.)