Ugrás a tartalomra

Dr. Török Csaba: Istennek hála!

2020. 09. 18., p - 12:30

Istennek hála

„Istennek hála, megszűnt az ősi esztergomi főegyházmegye árvasága. Van új főpásztorunk, van atyánk, van a magyar katolicizmusnak feje, van az országnak hercegprímása. XII. Piusz pápa Őszentsége az esztergomi érseki székre, mely egyben prímási is, kinevezni kegyeskedett MINDSZENTY JÓZSEF veszprémi püspök urat.” – fogalmazott a hivatalos papi körlevél 1945. október elején a 2-i kinevezésről és a 7-re tervezett székfoglalással kapcsolatban, melynek most a 75. évfordulóját ünnepeljük. Erre a jubileumra készülve rendeztük sajtó alá a Mindszenty bíboros életszentségét elismerő szentszéki határozatot Venerabilis, Tiszteletreméltó címmel, ebből idézzük a lelkiségére vonatkozó bekezdést:

„Teljes odaadása Krisztus iránt, az Ő igazsága és igazságosságának érvényesülése iránt, a bizalommal teli ráhagyatkozása az isteni Gondviselésre, élő és állhatatos reménye, népe iránti szeretete, rendíthetetlen és szenvedélyes lelkipásztori tevékenysége, buzgósága az egyetértésért és a békéért, okossága és ereje, a világi dolgok iránti megvetése, és végül az evangéliumi eszményekre való folytonos törekvése – mindezek a vonások remekül megrajzolják Mindszenty bíboros lelki portréját. Erénygyakorlásával ékesítette a bíbort. Egész életét a Krisztusba és az Ő egyházába vetett hitének szentelte.”

Dr. Török Csaba teológus atya, az esztergomi főszékesegyház új plébánosa, aki több alapítványi kiadványunk szerzője is, a tavaszi karantén idején személyes hangvételű videoblog-üzenetben tett tanúságot Mindszenty bíborosról:

Mindszenty Józsefre emlékezni nem egyszerű feladat, mert sok tényező zavarhatja, hogy róla egy egységes papi-keresztény képet alkothassunk. Vannak politikai kérdések: ki volt Mindszenty, vaskalapos konzervatív, aki vissza akarta forgatni az idő kerekét, a magyar nacionalizmus védőszentje? Ezenfelül ott van a karakternek magának a nehézsége, Mindszenty József ezt önkritikusan meg is jegyezte magáról, hogy nem egy jó társalkodó, nem egy közösségi, társasági ember. Nagyon sok képén tükröződik az a hatalmas akaraterő, ami néha ijesztő lehet, az a fajta keménység, amit egyesek merevségnek tituláltak. Casaroli bíboros az emlékirataiban acélpengéről beszél, ami, ha szükséges, hajlik, de el nem törik.

A hitvallók életét a szenvedés és a Krisztusért vállalt kereszt formálja. Ennek vannak negatív vetületei. A börtön összetöri a pszichét, nyomot hagy, traumákat okoz. Nagyon sok olyan szokást is kialakít az emberben, amelyek a szabadságban élő többi ember számára elviselhetetlenek lennének. Mi magunk is beszélgettünk olyan emberrel, aki megjárta ezt a poklot és tudjuk, hogy a pszichés egyensúly megtartása nagyon nehéz az átélt borzalmak után. Nem is ebben kell vájkálnunk. Ott van egy ember, aki áldozatot hozott a hitéért és ez hitelesíti őt. Vértanú is lehetett volna, nem azon múlt, hogy ő visszautasította volna ezt a lehetőséget. Adva van egy ember, aki formálódott és alakult, miközben tisztában volt azzal, hogy ebből mi a jó és mi a rossz. Úgy gondolom, ha csak ennyit meglátunk, már közelebb jutunk ahhoz, hogy ne más válaszait szajkózzuk, hanem megpróbáljuk megfogalmazni a saját személyes állásfoglalásunkat. Akkor talán megértjük őt. Érdemes olvasni, gondolkodni és az imádságban is közelebb kerülni egy olyan emberhez, aki a teljes életét föltette a Krisztushoz tartozás hűségére.

Mindszenty József kapcsán a legizgalmasabb kérdések közé tartozik, hogy megtaláljuk-e az életében az üzenetet, megtaláljuk-e benne azt a fajta szót, amely képes megszólítani bennünket, észrevesszük-e karakterében, életútjában, keresztényi mivoltában, papi-püspöki szolgálatában azt az evangéliumi üzenetet, amiről az életszentségnek szólnia kell, hogy az valóban a mi életünkhöz közel hozott Krisztus-követés legyen. Egy olyan példa, amelyből én is tudok itt és most, 2020-ban meríteni. Vannak tudományos álláspontok, melyeket a szakértőknek kell megfogalmazni. Hívőként a legnagyobb kérdés az, meg tudom-e látni az élő evangéliumot Mindszenty József alakjában.

Újra és újra megszületik bennem a kérdés: vajon mi lehetett az ő képe a saját papságáról? Milyen papi lélek élhetett benne?

Ha ennek a gyökereit keressük az életében, visszajutunk a gyermekkorába. Saját bevallása szerint két kép volt, ami különösen is megérintette a lelkét. Az egyik a kovácsmesteré volt: figyelte, ahogy súlyos kalapácsával veri az üllőn a hevített, izzított vasat. Őrá nem a kovács, nem a kalapács, hanem sokkal inkább az üllő gyakorolt nagy hatást, hiszen az viseli az ütéseket, szilárdan megmarad, stabilan helytáll. A másik kép az udvarban álló galambdúccal függ össze. Figyelte a felnőtteket, ahogyan este, miután minden galamb hazaszállt, gondosan bezárták az ajtókat, nehogy valamilyen ragadozó állat éjszaka valahogy kifossza a galambok otthonát, a dúcot. Így fogalmazódott meg benne a vágy arra, hogy valamiképpen ő is oltalmazó, védelmező emberré váljon.

Egyszer Majláth Gusztáv püspök gyóntatott Szombathelyen és gimnazistaként ő is elvégezhette nála a szentgyónását. Később azt írta: „Senki sem gyóntatott úgy, mint ő”. A lelki beszélgetés végén a püspök azt mondta neki: „Neked papnak kell lenned”. És ebben a pillanatban minden vágya és álma összeállt. Így született meg benne a lelkipásztori élethivatása.