Isten Szolgája Bálint Sándor

Bálint Sándort már gyermekkorában érdekelte a város hitélete, a népi vallásosság és a hiedelemvilág összefüggései, a hagyományok, a szegedi mentalitás. 1927-ben végezte el az egyetemet, ezután több évig díjazás nélküli gyakornokként dolgozott Solymossy Sándor mellett. Glattfelder Gyula csanádi püspök felkérésére 1931-től 1944-ig a szegedi Katolikus Tanítóképző tanára volt. Szakfolyóiratokban kezdett publikálni, gyűjtőutakra indult. Mindemellett élénk figyelemmel kísérte a katolikus egyház új, keresztény szociális alapokon nyugvó szellemi mozgalmát és az ennek nyomán megalakuló ifjúsági egyesületek – a Szívgárda, a KALOT és a Mária Kongregáció – munkáját. Nagy figyelmet szentelt a Rózsafüzér Társulat, az oltáregylet, a lelkigyakorlatok nemzetfelemelő és nevelő hatásának.

1934-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki a szegedi egyetem Néprajzi Intézetében. Felbecsülhetetlen értékű kutatásai mellett tanári munkássága is kiemelkedő volt, magánélete és pedagógusi léte elválaszthatatlanul összefonódtak. Miként a piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József, úgy ő is nagy szeretettel és teljes odaadással végezte a tanítást. Pedagógiájában legfontosabbnak vallotta a jó erkölcsre, szép magyar beszédre, tisztességre, hazaszeretetre nevelés mellett a más vallások megértését. Az 1944-es német megszállás idején maga is mentette az üldözötteket. A szegény családok gyermekeinek tandíjába besegített, noha anyagi javakban ő maga is szűkölködött.

1945–1948 között bekapcsolódott az aktív politikai életbe, a Barankovics-féle Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője lett. Tiszta egyénisége, őszinte, mély vallásossága, hiteles embersége, gondolkodása felkeltették iránta a kommunista rendszer gyanakvását: jelentések készültek róla, útjait figyelemmel kísérték, megpróbáltak kompromittáló adatokat gyűjteni vele kapcsolatban. 1951 és 1957 között megvonták tanítási engedélyét, ekkor tudományos kutatóként dolgozott. 1957-ben visszatérhetett az egyetemi katedrára, de 1965-ben egy mondvacsinált ürügyre hivatkozva kényszernyugdíjazták. Tudományos tevékenységét töretlen erővel és hittel folytatta. Ebben az időszakban jelentek meg olyan európai jelentőségű munkái, mint a Karácsony, húsvét, pünkösd (1972) és az Ünnepi kalendárium (1977), valamint a Szögedi nemzet (1976, 1977, 1980) c. háromkötetes monográfia. Rendkívül gazdag hagyatéka feltárja, milyen hatalmas munkát végzett Szeged és környéke vallásos népéletének kutatásában.

1980. május 10-én autóbaleset okozta halálát Budapesten. Halálhíre egész szülővárosát megrázta. Régi tanítványai, tisztelői a halálát követő évtől rendszeresen tartottak megemlékezéseket a sírjánál, már ekkoriban sokakban élt az a meggyőződés róla, hogy „már életében szentként viselkedett, és magában hordozta a Mária-szeretetet, az emberek tiszteletét.” Emléke és tisztelete folyamatos és élő szülővárosának határain túl is.