2021. augusztus 27., péntek - 09:00

Budapest védőszentje
Szent Gellért vértanú püspök
(Velence, 977 után – Budapest, Gellért-hegy, 1046. augusztus 29.)

 

2001-et írunk, piros hetesen száguld át az Erzsébet-hídon tizenöt éves magam, iskolába igyekszik. Késésben vagyok megint, a reggeli tömeg pedig úgy odaprésel az autóbusz szélvédőjéhez, hogy szinte a vezetőnél is közelebbről látom a hegy sziluettjéből kiugró, hét méter magas Szent Gellért-szobrot. Monumentális. El sem tudom képzelni, hogy ezt a hatalmas alakot bárki képes lehetett letaszítani onnét. Pedig így történt, igaz, nem a bronz óriás, hanem maga a hús-vér püspök volt az áldozat – de erről már a hegy másik lábánál, a Szent Margit Gimnáziumban zajló történelemóra győz meg. A legjobb tanártól hallgatom a történetet. Megmozdul a fantáziám, kinézek az ablakon, föl, a hegyoldal felé, de a pogány Vata lázadó magyarjai helyett csak a tudós tanárokat képző Eötvös Collegium békés homlokzatát, templomszerű kapuját látom. Még fogalmam sincs arról, hogy néhány év múlva majd onnan nézek vissza ide: farkasszemet a kamasszal a hivatásbontó egyetemista. Tulajdonképpen minden a Gellérthegyhez köt. Gyermeki hitem nagykorúvá érése az iskolában, vitatkozó-álmodozó esti-éjszakai séták a Collegiumból indulva és oda visszatérve, békés látogatások és nagy beszélgetések a Sziklatemplom „városi remete” pálosainál, akik felé aztán tudományos érdeklődésem fordult.
Minden elfért a Gellért-szobor lelki hatósugarában. És minden elfér ma is, hiszen a vértanú élete olyan gazdag, hogy évszázadokra elegendő példát mutat. 

Szent Gellért püspök sorsfordító események tanúja, alakítója – és áldozata volt. Tudós velencei bencés elöljáróként egy „véletlen” folytán keveredett az éppen csak állammá alakult Magyarországra: a Szentföld felé tartott, amikor István király az udvarába hívatta. A hagyomány szerint Nagyboldogasszony ünnepén találkoztak először, Istvánnak pedig annyira megtetszett Gellért prédikációja, hogy meghívta őt fia, Imre herceg nevelőjéül. A művelt szerzetes hét éven át szolgált az udvarban tanárként, minden bizonnyal az Intelmek megszövegezésében is szerepe volt. Miután Imre herceg tizenöt éves lett, Gellért a Bakony erdeibe vonult vissza, ahol magányát imádsággal és teológiai művek, prédikációk írásával töltötte ki. Itteni évei alapján tekinti őt a magyar egyházi hagyomány a hazai remeteség egyik megalapozójának: nem véletlen, hogy a remeterendként induló pálosok is megemlékeznek példájáról.
Gellért azonban „végül is kénytelen volt fölhagyni a remeteélettel, mert csanádi püspökké szentelték” – írja róla a pálos rendi krónika, arra utalva, hogy 1030 körül István visszahívta a tapasztalt barátot a szervezőmunka élére, és rábízta egy új, déli egyházmegye struktúrájának kialakítását. Gellért megszervezte a püspökséget, székesegyházat és templomokat építtetett, iskolát és monostort alapított, térített és terjesztette az Istenanya kultuszát, miközben továbbra is alázatos, önsanyargató életet élt, és folytatta írói tevékenységét. Legendája szerint az egyházmegyét járva gyógyulások és csodajelek kísérték útját.
Szent István halálát követően a belpolitikai viszályok Gellért munkáját is megnehezítették: az 1040-es évek elejétől egyre reménytelenebb küzdelmet folytatott a magyar egyház megóvása érdekében. A Vata-féle pogánylázadás kitörésekor, 1046-ban a trónra meghívott Vazul-fiak, András, Béla és Levente hercegek elé indult. Útközben ünnepi misét mondott, amikor látomása volt, és megjövendölte vértanúságát. Augusztus 29-én, Budán pogányok támadták meg a pesti révnél, kocsijával együtt letaszították a Kelen-hegyről, majd agyonkövezték – a hegyet a XV. századtól kezdve nevezik az ő emlékére Gellérthegynek.
Holttestét a budai Nagyboldogasszony-templomban, a mai Belvárosi templom elődjében temették el, majd később Csanádra szállították. Gellértet a Szent László vezette magyarországi püspöki zsinat avatta szentté István király, Imre herceg, és a nyitrai remeték – Zoárd és András – mellett, 1083-ban.
Gellért püspök a fiatal magyar egyház hűséges és odaadó papja lett. Karizmája sokszínűségében rejlik: egyszerre volt tudós és nevelő, egyházszervező és főpásztor, szerzetes és remete, végül vértanú. Mindez abból következett, hogy igent mondott Isten tervére, amikor alázattal vállalta, hogy eredeti szándéka, a szentföldi út helyett Magyarország felé veszi az irányt.

Ez a sokszínű odaadás lehet ma, a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején Szent Gellért életének üzenete. Talán nem véletlen, hogy a mártír püspök alakjának leginkább alkalomhoz illő megfogalmazása Molnár-C. Pál – az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus plakátjának alkotója – ecsetjén született meg. A 20. század kiemelkedő egyházművészének képe szintén 1938-ban készült. Gellért püspök szobrát egy nagyon egyszerű, de mégis eltéveszthetetlen budapesti látkép – Duna, Lánchíd, Parlament – hátteréből bontakoztatja ki, üzenve: a fővárost és a magyar katolicizmust ő és a hozzá hasonló vértanúk, hitvallók oltalmazzák ezer éve. 
Az már szinte csak egy mosollyal nyugtázható „véletlen”, hogy Molnár-C. Pál műterme és otthona a Gellérthegyen volt.
Elfért a Gellért-szobor lelki hatósugarában.

Bojtos Anita