Olofsson Placid

1916. december 23-án született Rákosszentmihályon Olofsson Károly néven. 1933-ban – a korengedménnyel tett érettségi után – belépett a bencés rendbe, itt kapta a Placid nevet. 1939-ben német–magyar szakos tanári diplomát szerzett, ugyanez év júniusában pappá szentelték. Tizenegy hónapon át tábori lelkészként szolgált a komáromi hadikórházban. 1945-ben rendi elöljárói a budapesti bencés gimnáziumba helyezték, ahol ő is diákoskodott. A közéletbe is aktívan bekapcsolódott: a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek tanácsadója volt és parlamenti képviselőnek is megválasztották, de mandátumát másnak adta át. Több alkalommal nyilvánosan bírálta a Szovjetuniót és a kommunistákat, így hamar az Államvédelmi Hatóság látóterébe került. 1946. június 5-én Pannonhalmán tartóztatták le. A kamaraerdei gyilkosságként elhíresült koncepciós perben tíz év kényszermunkára ítélte őt az 1945 és 1948 között a Conti utcában működő szovjet katonai bíróság: – Olyan naivak voltunk, hogy mosolyogva fogadtuk az ítéletet, egyszerűen nem tudtuk elhinni – írta visszaemlékezésében. A tárgyalóteremnél Placid atya esetében még nagyobb jelentősége van a börtönfolyosónak, ugyanis itt talált rá a börtönhivatására:

„Egyedül voltam reverendában. Az oroszok örültek, hogy van egy pópa közöttük, ezért »kitüntetésben« részesültem. Reggeli után – a szárazborsó levest közös lavórból kanalaztuk –, kivittek folyosót mosni és vécét pucolni. A folyosón jött velem egy géppisztolyos, fiatal katona, aki unta magát, ezért dúdolgatni kezdett. Akkor az Úristen oldalba lökött engem: ha ez a jóember énekel, akkor én is énekelhetek valamit. De a szovjet kísérőm nem ismeri a magyar nóta szövegét, úgyhogy azt is énekelhetem, hogy »egy katolikus pap takarítja itt a folyosót«. Tudtam, hogy a folyosó végén levő hat cella a halálkamra. Harmincketten várták ott a kivégzésüket. Azt énekeltem hát, hogy »aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, megadom a feloldozást«. [Sopronkőhidán] elszedték a ruhánkat, hogy fertőtlenítsék, kaptunk egy vödör vizet és egy dió nagyságú szappant a mosakodáshoz. Ahogy ott állok anyaszült meztelenül, odajön hozzám egy hasonlóan pucér fiatalember, és azt kérdezi: – Te énekeltél azon a folyosón? – Én. – Nem tudod, mit jelentett ez nekünk a halálkamrában! Amikor meghallottuk az éneked, összenéztünk, és elkezdtünk suttogni, milyen csodálatos az Isten! Ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni a géppisztolyos gazemberekkel, akkor legalább Vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában. Ott, a fertőtlenítőben, lemeztelenített testtel és lélekkel értettem meg, hogy ez az Úristen akarata velem. Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.”
(Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete, ppek.hu)

Placid atya 1955. szeptember 24-ig több lágert is megjárt a GULAG-on. Hazatérése után nem működhetett sem papként, sem tanárként. Ládagyárban dolgozott, majd az ORFI-ban lett beteghordó, később mosodavezető. 1969-től a Korányi-szanatórium mosodáját vezette 1977-es nyugdíjba vonulásáig. Papi hivatását sokáig csak titokban gyakorolhatta, az 1970-es évek közepétől kisegítő lelkészként működött a Budai Ciszterci Szent Imre Plébánián, amelynek közösségéhez haláláig tartozott és ahol emlékét máig szeretettel őrzik.