A 105-ös cella

„Fegyencet itt olyan nehéz látni, mint fehér hollót, pedig most akad elég fegyenc minálunk. A szabály ellenére alkalmam volt egyszer egy másik fegyencet is látni. Mint 105-ös jövök be a sétáról illő kísérettel. Az őrmester vezet a folyosón át cellámba. De nem a 105-be, hanem — szórakozottan — a szomszédba. Én kezdettől láttam a hibát, de szívesen engedelmeskedtem a fegyőrnek. Kattan a zár s én belépek. A ’tulajdonos’ ritka hirtelenséggel felemeli fejét és a két fegyenc, aki egymásról semmit sem tud, nézi egymást. Este lefekvés után, amikor az őr távolodik a folyosón, ütögetem a falat, amely a két ’ismerős’ rab ágyát választja el egymástól. A viszonzás elmaradhatatlan. Én nem állítom — mint némely börtönnapló szerzője — hogy értekezéseket tartottunk a falon át. Ehhez nem értettünk. De a faltelefon segítségével biztosítjuk egymást együttérzésünkről. Azután egyik este kopogtatásomra a szomszédból nem érkezik visszhang… Egyszer kisebb javítást végeznek a cellámban s egy napra az üres szomszéd cellába tesznek. Oda ülök az asztalához, ledőlök az ágyára s úgy tűnődöm: ki lehetett a szomszédom?”

„A magánzárkás fegyenc nem lát szabad természetet, erdőt, virágos rétet, kenyér-termő, pipacsos mezőt, csobogó csermelyt és a nagy Dunát, kenderáztatót, Balatont, tengert, nyájas holdvilágot, tejutat, csillagot, szülőfalut, templomot, temetőt, övéit, szerettei sírhalmát, karinges kispapot, hívősereget az Úr színe előtt, öröklámpafényt, oltárt, gyóntatószéket, keresztelőkutat, szószéket, körmenetet, keresztény családot, ártatlan gyermekszempárt, amit úgy szeretett az Úr Jézus. Nem lát elsőáldozókat, saját jegyesét, akár leányka, akár bazilika, dóm vagy székesegyház legyen az. Nem láthatja hazája egyetlen pontját sem, csak ezt az átok-verte részt. Nem láthat semmi olyasmit, amiről az emberek azt gondolják, hogy nem élhetnek nélküle…”