A főpap – Pastor fidelissimus

„Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönöztetésem előtt.”

Mindszenty bíboros fordulatokban gazdag életútjának egyik legismertebb epizódja 1956-os kiszabadulása, amit legszemélyesebb tárgyai – akkor viselt télikabátja és a hagyatékában megmaradt ’56-os zászló – és történelmi rádióbeszédei idéznek elénk a kiállításban. A „nemzethez intézett szózata” hűen tükrözi a gondviselésbe vetett hitét és a magyarságszeretetét, melyekből a legnehezebb időkben is a rá olyannyira jellemző optimizmus fakadt. November 3-i beszédének zárómondatát az írásos beszámolók és az emlékiratai őrizték meg számunkra, az archív rádiós hangfelvételről valamiképpen eltűnt vagy lemaradt: „Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben – s nem hiába.”

A szabadság győzelmében bízott, amikor az orosz csapatok közeledtére november 4-én az Országházból a közeli amerikai követségre menekült. Ebből a néhány naposnak hitt menedékből közel tizenöt évig tartó kényszertartózkodás lett. Követségi asztala az első naptól kezdve oltárként is szolgált. Az asztal körül látható, őt köszöntő színes levelezőlapok az első hetekben elárasztották a követségi postát. A külvilággal való kapcsolattartás lehetőségei azonban gyorsan szűkültek, a bíboros hamarosan „félrabságban” érezhette magát. Mégis minden lehetséges módon szeretett volna enyhíteni a forradalom leverésének embertelenségein. Több száz segítségkérő levelet, beadványt, memorandumot írt az ország helyzetéről az Egyesült Államok elnökeinek, külügyminisztereinek és a római pápának. Rengeteg egyéb feljegyzést is írt, sokat olvasott, és elkezdett dolgozni emlékiratain, valamint az ehhez eredetileg kapcsolódó magyar történelmi értekezésein.

A követségi munkatársak „lelkipásztori ellátása” érdekében megtanult angolul, hogy számukra a vasárnapi szentmiséket az anyanyelvükön végezhesse. A bíboros VI. Pál pápa hívására 1971. szeptember 28-án „élete legsúlyosabb keresztjét” magára véve elhagyta Magyarországot. Először Rómába utazott, ahol a Szentatya személyesen fogadta, mellkeresztjét és gyűrűjét ajándékozta neki, és együtt misézett vele a Sixtus-kápolnában. Lakhelyül október 23-án a bécsi Pázmáneumot választotta, hogy hátralevő éveit a világban szétszóródott magyarság lelki gondozásának szentelhesse. A római búcsúzáskor VI. Pál pápa a kiállításban látható mantellóját ajándékozta neki, „hogy a hűvös országban védje a hidegtől és jelképéül annak a meleg szeretetnek és nagyrabecsülésnek, mellyel személye iránt viseltetem.”

A bíboros életének utolsó éveit kéziratai – legfontosabbként az Emlékirataim – rendezése mellett a lelkipásztori körútjai tették mozgalmassá és változatossá. Mielőtt útnak indult, szerteágazó levelezésbe kezdett, hogy felmérje a szétszóródott magyarság vallási, nyelvi és kulturális helyzetét. Európa számos nagyvárosán kívül felkereste az Egyesült Államokban, Kanadában, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Dél-Amerikában élő „magyarjait”. A kiállításban digitális adatbázis segíti, hogy lelkipásztori utazásairól minél teljesebb képet kaphassunk. A bíboros tárgyhagyatékából ehhez az időszakhoz kapcsolódik modern szabású miseruhája, az amerikai városvezetőktől kapott különleges díszkulcs-gyűjtemény és a montreali magyaroktól kapott címeres nemzeti lobogó. Nem felejtkeztek el Mindszenty bíborosról a magyarországi hívek sem, ennek emlékét őrzi két zalai vonatkozású tárgy: a Bucsis Gyula emigrációba kényszerült zalaegerszegi gimnáziumi tanár által 1960-ban írott gépelt visszaemlékezés, illetve Csonka Emil A száműzött bíboros című kötetének másolata Emilio Vasari: Cardinalis relegatus címmel.

Mindszenty József bíboros földi élete 1975. május 6-án a bécsi irgalmasrendi kórházban ért véget. Főpásztori tanítását és szellemi örökségét az a művészi installáció jeleníti meg, amely áttört fényeivel egy lugassá, a bíboros szavaival „oázissá” varázsolja az emigrációs időszak félköríves termét. Így nevezte, amikor szeretett magyarjaival találkozhatott szerte a világon. Emigrációs beszédeiben többször utalt az összetartozás-tudat egy másik szép jelképére: „Mindenki egy magyar falevél egy közös magyar fáról. Ezek a falevelek, a vihar akármennyire tépi őket egymástól, szeretetben mindig jobban kell közelíteni nekik egymáshoz.”