Isten "Tiszteletreméltó" Szolgája Kelemen Didák Sámuel

Égi születésnapja: 1744. április 28.

1710-ben elöljárói Nagybányára küldték és megbízták az ottani rendház vezetésével. A város sok viszontagságnak volt kitéve a Rákóczi-szabadságharc alatt, hol egyik, hol másik fél tartotta ostrom vagy megszállás alatt. Leégett a rendház is, Didák testvér romokat, beszállásolt katonákat, a városban szétszórtan tengődő szerzeteseket és pestisjárványt talált.  A betegeknél kezdte meg szerzetespapi küldetése teljesítését. Ápolta, vigasztalta, ha kellett, utolsó útjukra kísérte a halálos ragállyal fertőzötteket, ha kellett, koldult értük. Közben összetartotta a városban élő szerzeteseket és kijárta, hogy a rend visszakapja a rendházat. Házfőnöki megbízatása leteltével engedélyt kért, hogy felkereshesse a szatmári falvak katolikusait, akik a háborús években kevés lelki táplálékhoz juthattak. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, de Didák testvér szelídséggel viszonozta a bántalmazásokat, a falvakban is a legszegényebbeket és a betegeket kereste fel, így hamarosan elnyerte a vidék rokonszenvét.

A szatmári falvak után Nyírbátorba ment, ahol újjáépítette a kolostort és a templomot (kevesen tudják, hogy maga tervezte a templom gyönyörű Passió-, más néven Krucsay-oltárát és többi berendezését is), mellette iskolát és nevelőintézetet létesített. 1717-ben tartományfőnökké választották. Bejárta egész Szabolcs vármegyét, valamint a szomszédos megyék közelebbi területeit is. Templomokat épített Fehérgyarmaton, Érkeserűn, Csengerben és Tarcsán. Elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai újra a hívek birtokába kerülhessenek, újjáépíttette a besztercei templomot, s végül letelepítette a minoritákat Kolozsvárott és Szegeden.

1725-ben egy utazás alkalmával a Sajó völgyén haladt keresztül, megrendülten tapasztalta a hit romlását: sem katolikus templomot, sem papot nem talált a vidéken. Azonnal kérvényezte, hogy letelepíthesse Miskolcon rendje tagjait, ehhez 1729-ben nyerte el a királyi engedélyt. Missziós útjainak következő célja a Tisza-menti falvak voltak. Didák atya fáradhatatlanul prédikált, magyarázta a katekizmust, kiszolgáltatta a szentségeket. Sokszor szó szerint missziós területeken járt, mert a törökdúlás, majd az ország szétszakadása következtében ezek között a falvak között olyan is akadt, ahol már kétszáz éve senki sem hirdette az evangéliumot.

1739-ben újra pestisjárvány tört ki az országban, Didák atya ekkor az Alföld falvait járta. Két éven át testi-lelki gyógyírt nyújtott a szenvedőknek. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés és gyaloglás. 1744 áprilisában még felkelt betegágyából és elnökölt a Miskolcra összehívott tartományi káptalanon. A hónap végén, április 28-án életereje végleg kilobbant, földi zarándokútja véget ért.

A már életében „szent emberként” emlegetett szerzetes életrajzát lelki gyermeke, Károlyi Klára írta meg. A rend már 1753-tól szorgalmazta boldoggá avatását, a vizsgálat meg is indult, de az ügy különféle gátló tényezők miatt csak nagyon lassan haladt előre. Didák atya tisztelete azonban túlélt minden történelmi vihart, és minden korban támogatásban részesült úgy rendje, mint Magyarország főpásztorai részéről. Pázmáneumi tartózkodása idején, 1974-ben Mindszenty bíboros is érdeklődött az ügy állása iránt a minorita rendfőnöknél, Fr. Vitale Bommarcónál, aki válaszában 1937-ig visszamenőleg beszámolt az eljárási cselekményekről. Az egyházmegyei eljárás érvényességét végül 1990. június 15-én ismerte el a Szentszék.