Az első sarokcella

„A fal nyirkos, nedves. Itt mindig szürkület van, napsugár soha. Világosság és fény alig jön be a rácson át a pókhálós, szenny borította ablakon keresztül. Első cellám sarokcella volt s a fegyház főfolyosójára nyílt. Egyetlen ablaka a négyszögletes, aszfaltos udvarra nézett. Szokványos kicsi cella volt, kisebb mint a temető melletti 10-es számú, gyűjtőfogházi zárkám. Méretei: közepes magasság mellett 5 x 2,5 méter. Azért mégsem mondható szokványos cellának: a falon ügyesen festett magyar történelmi tárgyú festményeket láttam, őszinte csodálkozásomra, amelyeket mint az 1945 előtti idők maradványait, bizonyára nem volt idejük lekaparni. A vasalt faajtón kicsi kukucskalyuk. Nem a rabot szolgálja, hanem a hemzsegő őrséget. a folyosón több az őr, mint a cella; ezek mindegyikében egy-egy magányos rab ül.

Lebetonozott rab-ágyam van vasból, továbbá egy vödör, fegyházi nyelven »kibli«, egy vizeskorsó, egy lebetonozott rövid és szűk deszka-asztal, alumínium mosdó, amelybe a folyosón lehet naponta egyszer – őrségi engedéllyel – vizet tölteni. Adnak egy törülközőt, ami törülgető is, valamint két vásott, vékony pokrócot.

Börtönablakomból s éppen Rajk (László) kivégzésének napján, 1949. október 15-én, néztem végig egy akasztást. Olyan gyanúm támadt, hogy őt végezhették ki akkor a fegyház udvarán. Ott már hajnal óta ácsoltak és kalapáltak. Az idő is elmúlt és aznap elmaradt az ébresztés. A fegyencnek ébresztő nélkül nem szabad felkelnie. Egyszerre nagyon mozgalmas lett az udvar, de az ablakomból csak keveset láttam. Kiveszem a tribün és az akasztófa körvonalait, az ott nyüzsgő személyek alakjai azonban elmosódnak. Azt is sejtem, hogy a halálraítéltet még nem hozták ki a bitófa alá.

Elkezdek dörömbölni az ajtómon. Szerencsére egy tisztességes fegyőr jön:
—    Kérem, az idő elmúlt és nincs ébresztés.
—    Az a parancs, hogy ma hosszú pihenést engedélyezünk.
—    Akasztanak?

Szétnéz és úgy suttogja:
—    Akasztanak. Én azonban a fejemmel játszom, ha fegyenccel társalkodom.
—    Fiam, nekem nincsenek szálaim azokhoz, akik árthatnának neked — mondom az őrömnek. Tisztet, közlegényt vagy civilt akasztanak?
—    Nem közembert, hanem tisztet akasztanak.

Visszamegyek az ablakhoz. Szék nincs a cellámban, amelyre felállhatnék. Kihúzok a bakancsomból egy jókora szeget és felhúzódom valahogy az ablakrácsig. A szeggel letörök két drótszálat, amelyek a börtönablakot fedik. Most végre látok.

A tribünön, egy ismeretlen előkelőség mellett Péter Gábor áll, körülöttük több »kihallgatómat« ismerem fel (az Andrássy-útról). Ott van az itteni parancsnok és az újságírók is íróeszközökkel a kezükben. Valamennyien ünneplőben. Csak az akasztófa alatt áll egy középkorú férfi alsóruhában. Látom a hóhért, amint a kötelet hurkolja és hallom, amint a megjelentek közül többen hangosan nevetni kezdenek. Hirtelenül elül a zaj, mert a halálraítélt most harsány hangon felkiált:

—    Ártatlanul halok meg!

Innen az ablakból feloldozom.”