1956
Mi, akik figyelünk, és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben, s nem hiába.
A Felsőpetényben őrzött bíboros az ifjúság budapesti tüntetéseiről 1956. október 24-én reggel értesült a segítségül mellé rendelt plébánostól, de a további hírek csak bő egy hét múlva jutottak el hozzá. A tiltás és cenzúra hosszú évei után megjelent első püspöki körlevelében a pécsi püspök az egyházüldöző jogsértések megszüntetése mellett követelte az ártatlanul bebörtönzött bíboros szabadon bocsátását, teljes rehabilitálását és visszahelyezését érseki székébe. A győri papság 12 pontos követelése között ugyancsak ott volt a kiszabadítása, Budapesten pedig a tüntető tömeg kézről kézre adta a kispapok által szerkesztett röplapot: „Teljes és valódi vallásszabadságot és Mindszenty azonnali szabadonbocsátását követeli a magyar nép!”
Az újpesti forradalmi bizottság különítményt szervezett a bíboros kiszabadítására, csak útközben értesültek arról, hogy a bíboros már nem Felsőpetényben, hanem a rétsági laktanyában tartózkodik. A fegyveres őrség tagjai ugyanis felhagytak a neves fogoly őrzésével, és maguk is forradalmi bizottságot alakítottak. A hír eljutott a rétsági páncélos ezredhez, ahonnan egy négyfős különítmény indult Mindszentyért. Október 31-én a Budapestre vezető úton a falvak és városok népe harangzúgással és virágesővel köszöntötte.
A budai prímási palota előtt már nagyon sokan várták érkezését. A négy, szabadon töltött nap alatt sorra érkeztek hozzá a különböző küldöttségek. Az egyházi vendégekkel a Magyar Katolikus Egyház helyzetéről tárgyalt, a segélyszervezetek képviselőitől támogatást kért Magyarország számára, a hazai és külföldi média érdeklődőit pedig tájékoztatta helyzetéről és rajtuk keresztül segélykérő felhívásokat tett közzé. A nagyvilágtól nemcsak adományokat, hanem elsősorban imádságot kért a magyar nép számára, mely, mint mondta, még súlyos harcok előtt áll.
November 1-jén a budavári prímási palota udvaráról egy rövidebb beszédet, majd november 3-án 20 órakor a szétlőtt rádiós székház helyett az Országház épületében működő ideiglenes stúdióból rádiószózatot intézett a nemzethez, melyben szólt arról is, hogy a „bukott rendszer örököseit” népítéletek helyett törvényes bírói úton szabad csak felelősségre vonni. „A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.” A „demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúr-nacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.” „Nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk.” „Mi magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni.”
A november 4-én hajnalban a főváros ellen intézett szovjet-orosz támadásról és a kormány nemzetközi segítségkéréséről Tildy Zoltán államminiszter titkára értesítette a bíborost és behívta a Parlament épületébe. A főpásztor megérkezésekor már csak néhány miniszter volt a helyén. A teljes bizonytalanság miatt hét óra tájban úgy döntött, visszatér a budavári prímási palotába, az Úri utcába. Ekkor jelent meg előtte Nagy Kálmán alezredes, aki figyelmeztette: „– Hercegprímás úr, a szovjet tankok támadásra vonultak fel a Parlamenttel szemben. Ha harc lesz, itt veszélybe kerül az élete, a hazának pedig szüksége van a hercegprímás úrra. Kérem, jöjjön innen valami biztosabb helyre!” „– De hová?” – kérdezte a bíboros. – „Az amerikai követségre” – emlékezett vissza később az alezredes. A bíboros rövid gondolkodás után beleegyezett. A követségen az amerikai kormány menedéket biztosított számára, melyet „vendéglátói” már korábban kérvényeztek, feltehetően Tildy Zoltán államminiszter környezetéből érkezett értesítés alapján.
